Energikus belépője után a papból lett showman minden lehetőséget megragadott arra, hogy az életigenlés, életöröm fontosságát hangsúlyozza. Örüljünk annak, amink van, hiszen őt is ezt teszi és boldog. „Ó, de szép ez az asztal, és de jó, hogy itt van ez a kóla!”. A vicc mögé bújtatott komoly mondandó megadta az este alaphangulatát: úgy tanultunk, hogy közben könnyesre röhögtük magunkat Feri atyán. Sors és önismeret – ez volt az előadás címe, de vajon hogyan vehetjük kezünkbe saját sorsunkat, és hogyan indulhatunk el a boldogság útján, ha tévedünk, miközben azt hisszük: ismerjük a boldogság kulcsát, és teszünk is érte? Bizony, a legtöbbünk ezt hiszi, de sajnos nem így van. Először is, le kell szögeznünk, hogy boldognak érezni magunkat nem ugyanaz, mint boldognak lenni. Sok szülő (főleg ha 5 éven aluli, vagy serdülő gyermeke van) magát elgyötörtnek és elégedetlennek érzi, magyarul: nem érzik magukat boldognak. Ám ha megkérdeznénk tőlük, hogy boldognak vallják-e magukat, egyből azt a választ kapnánk, hogy igen, mert vannak gyerekeik, akik mindennél többet érnek. Akármit is mondunk, javít a helyzeten, ha feltesszük magunknak a kérdést: az időmet azokra fordítottam, akik nem érdemlik meg, azok helyett, akik megérdemelnék? Ha erre őszintén válaszolunk és ráébredünk, hogy eddig rossz irányba haladtunk, akkor van egy jó hírem: a ráébredés egy fordulópont, és, ha ezeket a sorsfordítókat megfelelően használjuk, a saját kezünkbe adjuk a boldogság kulcsát.
Sajnos ma 10-ből csupán 2 ember él a meghatározó eseményei, tapasztalatai alapján, a maradék 8 viszont nem tud bánni velük, és azok kis idő elteltével emlékké lesznek, megkopnak. Ha ehhez még hozzáteszem azt is, hogy a külső környezeti tényezők csupán 10%-ban határozzák meg, hogy boldog vagy-e, vagy sem, akkor egyszerre kezdhetünk el félni és örülni, hiszen rajtunk múlik minden. Most biztos sokan a fejükhöz kapnak, hogy hogyan lehet ilyen baromságot leírni, hiszen van, aki olyan családi háttérrel rendelkezik, vagy olyan nyomorba születik bele, ahonnan nincs kiút. Tény, hogy vannak, akiknek 90% jó, és csupán 10% rossz adatik meg, és vannak, akikkel pont fordítva történik. Az viszont már az egyéni döntésen múlik, hogy a jóra, vagy a rosszra alapozzuk-e az életünket. Volt egyszer egy kisfiú, akit egy napon örökre elhagyott az apukája. Becsapta az ajtót, elment, és soha többé nem ment vissza. Ugyanazon a napon ez a kisfiú kapott egy tál sütit az egyik szomszédtól, csak úgy. A gyerkőcnek az édesapja mindig azt mondta, soha semmi nincs ingyen, de azon a napon a fiúcska ráébredt: ha mégis vannak dolgok, amik ingyen vannak és jók, akkor apának nem volt igaza. A következő héten ő is meglepte az egyik szomszédját egy tál süteménnyel, mert örömet akart neki szerezni. Pont akkora örömet, mint amit ő érzett az ajándék süti miatt, azon a napon, amikor egyébként elhagyta az apukája. A következő évben 4 családnak vitt, majd 8, aztán 16, végül segítőket szerzett, mára pedig több mint 50 országban tevékenykedik az az alapítvány, amit ez a kisfiú hozott létre. Igen, ő az az ember, aki arra a csekély 10%-nyi jóra alapozta az egész életét. És boldog.
Kutatások bebizonyították, hogy sokkal pozitívabbnak hat egy múltbéli esemény, ha jó volt a vége. Ez azért van így, mert a tapasztaló én szerepét idővel átveszi az emlékező én, ami a történések végkimenetelére alapoz. Feri atya a saját példáján keresztül mesélte el, hogyan lehet egy történetnek egyedül befejezni a végét. Bár édesapja meghalt, a pap sokat töprengett kettejük kapcsolatán, egészen addig, míg választ nem kapott a kérdésekre – saját magától. „Elbeszélgettem a halott apámmal. Rájöttem dolgokra, és a végén hálás lettem neki”- mondta Feri atya. Fejezzük be mi is történeteink végét, bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot. Még akkor is, ha először nehéznek tűnik, mert többet profitálunk belőle, mint hinnénk!
Feri atya rávilágított az okokra is, amik miatt elégedetlennek érezzük magunkat. Szerinte amióta nagyon szabadok vagyunk, és sokat akarunk/kell választanunk, azóta sokkal jobban élünk, de sokkal rosszabbul vagyunk. Furcsa, nem? Az ok egészen egyszerű: a folyamat, ahogy eljutunk a választásig, magában hordozza a veszteséget is. Miközben valami mellett döntünk, azt is tudatosítjuk magunkban, hogy mit nem választottunk. „Jó ez a kóla, de nem lett volna jobb egy fanta? Lehet, hogy sokkal jobban jártam volna!” – példálózott a pap, akinek sokadszor jött kapóra az üdítője, mint szemléltető eszköz. Ez természetesen nemcsak a kólával van így, hanem minden mással, ami meghatározó az életünk szempontjából. Nem csak az történik, hogy én választottam egy nőt/férfit és köszönöm jól vagyok, ennyi. Ennél sokkal több megy végbe, hiszen tudat alatt azt érzem: bár lehorgonyoztam valaki mellett, az összes többit bebuktam! Szörnyű, de elvesztettem 3,5 milliárd férfit/nőt! Ennek pedig egyenes következménye az a gondolat, hogy, ha ekkora árat fizettem érte, akkor már legyen tökéletes! Ugyanakkor abban vagyunk érdekeltek, hogy amit választottunk, azt hibátlannak lássuk. Mert ha mégsem, hát mások mit szólnak majd? A „most vettem meg életem legbénább farmerét” kijelentés sem túl életszerű, ugye? Így jutottak el a kutatók a roppant egyszerű következtetésig: a boldogság kulcsa az alacsony elvárás. Továbbá, ha megfelelek a túlzottan magas elvárásaimnak, akkor nem történik semmi, csak konstatálom, hogy teljesítettem a küldetést, de nem részesülök váratlan örömben. És az élet így lesz tele negatív érzésekkel, stresszel, kudarcokkal. Feri atya, azt hiszem, tényleg megmondta a frankót, hiszen sugárzott belőle az életöröm és az elégedettség, és egy csapásra minden tiszta lett és világos.
Az irreális elvárásaink helyett inkább örüljünk annak, amink van, vegyük észre a sorsfordító momentumokat, foglalkozzunk azokkal, akik megérdemlik, és ismerjük be: vannak, akik sokkal fontosabbak annál, mint hogy igazunk legyen. Végszóként pedig megkaptuk az útravalót: „Amin nem múlik, fütyüljünk rá! Amin meg múlik, azt meg tudjuk megcsinálni!”.
