„Csitt, csitt, kicsim!” – szól az anya a gyermekéhez, és biztatásként megigazítja a pendelyét. Időtlen ősképe a születésnek. Nincs semmi baj, minden rendben van – mondják az anyák szívük legmélyéből, egyáltalán nem számolva a külvilág eseményeivel. Ugyanazt mondják háborúban, békében, kényelmes, jól kifűtött szobában vagy sátorlap alatt, nagy hidegben. Hazudnak? Vagy – bocsánat – nem mondanak igazat?
Az anyák az igazat szólják, megint csak időtlen őstudással. Hiszen kicsinyüknek a világ csupán egyetlen személy, az anya, aki világra hozta őket. Gyermeke felé az anya nem is más, mint csendben vigyázó, ráboruló oltalom. Mondhat akármit, attól anya, hogy ott van a testmelegével, amit még álmában is megérez a gyermek.
Nem volt ez másként Betlehemben sem. Megmozdult és nyöszörgött egyet a kicsi, Mária föléje hajolt, és gyengéd szeretettel elcsendesítette a fiát. Mi ott állunk lélegzet-visszafojtva, megilletődve, örömtől gombócos torokkal. Ha van szép az ember életében, mely minden kor emberének minden helyzetben kijár, akkor éppen ez az elcsitítás az, mire a születő finom csendben egy gyermek egyenletesen pihegni kezd. Az emberfia alszik…
Ez a kép univerzális, minden születésre érvényes, még ott, Betlehemben is. Karácsony – és a karácsonyfa is – ezért áll meg a maga talpán, még hit nélkül is, mert valahol az előbbi szép emberség képét hordozza.
Ám ez az olvasat ott, Betlehemben csupán féligazság. A világra születés és a föléje borulás mind igaz, de az anya – igaz, szemérmesen – szól egy „másik borulásról” is. Nem afféléről, amiből mindnyájan eredünk, hanem amiről a küldött szólt neki: „a Magasságbeli ereje borít be árnyékával”.
Ha innét nézem a túlpartra is fogékony hit szemével, valami egészen rendkívüli az a csendes „aluvás”. Mert a betlehemi szállás hátsó fészerében, ahol ember és jószág élete összeér, az a jászolban szunnyadó gyermek maga a szó. A szeretett tanítvány evangéliuma elején világgá kiáltja, hogy ez a szuszogó kicsi a Logosz, a Verbum, mely kezdettől fogva létezett. Még nincs semmi, csak Isten és benne az ő szava, mely majd kimondja a világot. Mert ha az a szó szól, akkor világ teremtődik, ahogy az evangélium prológusa tanítja: „Minden általa [a Logosz által] lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,3).
Mária szuszogó kicsinye tehát az Isten teremtő szava. Ez az együttállás adja a betlehemi–názáreti Jézus titkát: velünk egy és mégis minden emberin túli. Ez az örök Ige pihent az Atya keblén, míg „az idők teljességében” elhangzott a szó. Csendből jött, és csendben született. Péter apostol utódja a szíriai Antiokheia püspöki székében, Szent Ignác említi az első század végén, hogy „az Ige az Atya örök csendjéből lépett elő”. Ez pont fordítottja a mi világunknak: mi csendet teremtünk, legyűrjük a zajt magunkban és körülöttünk, aztán szólunk, az Isten viszont legyűri az örök csendjét, és megszólal.
Karácsony csendes titka, hogy a föld pásztorai és bölcsei az ég angyalaival együtt jönnek a szótlan szó elé.
Mi is akkor a mi teendőnk? A csendes leborulás. Ajándék sem kell, csak a szív közepe és hozzá egy szakajtónyi idő.
Addig kell hallgatni a csendben, amíg megszólal bennünk a szó. Személyesen, vigasszal és bátorítón. Ekkor a szó visszhangja támad bennünk, és felcsendül a Gloria. A dicsőség egyedül neki jár ki, és a világ elrendeződik bennem. Mondom, még mielőtt a világ kint rendbe jönne, elrendeződik bennem. Az én békém nem kívülről jön, bennem születik meg, épp a szó által.
Annak a Mária-gyermeknek tizenkét évesen jött meg a szava. Addig nem hallunk róla. Említésre méltó szót nem szólt, csak amikor a templomban megtörte az írást érteni-tudni vélők szavát. Otthon szólalt meg, az atyja házában, kérdezett és válaszolt. Csodálkozás és ámulat vette körül, de ő hamar visszatért a csendjébe, és még tizennyolc évet eltöltött benne.
Ebben a harminc éven át takarékra fogott, „stand-by” Logoszban persze hogy felgyülemlett a szó, amikor faluja zsinagógájában a róla írt Izajás-tekercset felolvasta. Tetszik a kép: „A zsinagógában minden szem rá szegeződött. S elkezdte beszédét: »Ma beteljesedett az Írás!«” (Lk 4,20). Elindult útjára a szó, s amit az élet odakínált eléje, arra válaszként szóvá tette magát. Vállalta az egyre növekvő feszültséget is körülötte, mert nem úgy szólt, mint az írástudók, nem úgy szólt, ahogy elvárták, hanem ahogy benne volt öröktől fogva. Nem engedett jottányit sem a szóból, akár még a tanítványai is elhagyhatták. Szava nem relatív, tetszést levadászó hízelgés volt, de nem is otrombán reccsenő utcahang. Nem vádolt, hanem biztatott és felemelt. Mert ez a hang tudta, egyedül ő tudta, mi lakik az ember szívében.
Három év alatt kimondta magát, és annak négy szemszögű foglalata – a négy evangélium – mindent összevetve csak egy kisebb könyvecske. Jézus takarékos volt a szóval, sohasem bőbeszédű, inkább metszően éles. Mindig összeszedett és konzekvens. Szavai, megszólalásai nyitott egységet alkotnak: az ács fia, a mindenség alkotója építész, tetőt készít a fejünk fölé, oltalmat. Visszaadja mindenkinek, amit kicsiként anyjától kapott.
Aztán úgy végezte, ahogy kezdte: csendben. Faggatásra nem válaszolt, és miután mindent elmondott, visszalépett a csendjébe. Már csak kezeit tárta szét, lelkét az atyja kezébe ajánlotta, és végül egyetlenegy szót tartogatott még: „Beteljesedett.”
Ebből a szóból, ebből a lélegzethagyatékból élünk, és mi is hányódunk, sokszor partra vetett halakként, főként az utóbbi évek, évtizedek harsány, egyre erősödő zajában. Újraélem a hetvenes évek szűk levegőjében szomjazott vigasztaló sorokat, ahogy akkor Illyés Gyula mondta: „Valami jótét tenyér mégis / munkál e gomolygó ködökben.” Mert köd vesz körül, fojtogató köd, eltűnnek a kontúrok, mindenki mondja a magáét, mindenki mindent látni és tudni vél. Mindeközben az emberfia ott alszik a jászolban, s benne virraszt az örökéber Ige.
Dicsőség a magasságban Istennek és a földön mindazoknak, akiket ő szeret!
2024. karácsony. Csitt, csitt, alszik az emberfia! Szunnyad a szó!
A szerző jezsuita szerzetes, a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztője
Nyitóképen: Giorgione da Castelfranco: A Pásztorok imádata (1505 és 1510 között)
Forrás: Wikipédia/Mandiner
