Az első fejezetekben szombathelyi érdekességeket mutat be a szerző, például egy reneszánsz kori bútorgyűjtemény kalandos históriáját. A közvélemény sokáig úgy tudta, hogy a darabok odavesztek egy tűzvészben. Balló László azonban a nyomukra akadt, és képeket, leírást készített a bútorokról. Szándéka ezzel is az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a város értékeire, megőrizze emléküket a következő nemzedékek számára. 

A képekkel gazdagon illusztrált kiadvány a régi Szombathelyről szól. Épületekről, házsorokról, utcákról és városrészekről, amelyek mára eltűntek. 

– Három nagy korszakot érdemes megemlíteni – mondja Balló László. – A középkorban még nem létezett a belváros, amelyet ma annak nevezünk. Akkoriban a vár (amely a székesegyház és a püspöki palota helyén állt) határozta meg a települést. A 13-14. században a vásározó jobbágyok kezdtek letelepedni a vár körül.

Emiatt nem a polgári jelleg hagyományozódott át a későbbi korokra az építészet vagy akár az életmód vonatkozásában sem.

Erre a következtetésre jutottam, de nem biztos, hogy más kutatók egyetértenek velem.

Az első igazi polgáriasodási szakasz a 17. századra tehető. Knebel Ferenc jóvoltából maradtak fenn képek az ebben az időszakban épült házakról. Ezek mozgalmas homlokzatú épületekről tanúskodnak: a boltíves kapu feletti kiugró zárt erkély, amelyet jobbról-balról jellegzetes profilú konzol tartott. Mára ezekből egy se maradt Szombathelyen. Ismert azonban a korból Grandorfer építőmester neve.

A második fellendülési időszak az egyházmegye első püspöke, Szily János nevéhez fűződik, akinek az építőmestere Hefele Menyhért volt. A nagyszabású építkezések eredményeképp a város egyfajta kulturális központtá vált a 19. század első felére, magyar Weimarként is emlegették. Ezek az egyházi épületek ma is láthatók, de

sajnos Hefele lakóházát a múlt század elején teljesen átépítették, már a nyomai sem látszanak, ahogy a Fő térről eltűntek a késő barokk építészeti jegyeket mutató 18. századi házak is.

A könyv számos ritka képet tartalmaz, amelyek ennek a korszaknak az építészeti jellegzetességeit tükrözik.

A kiegyezés utáni gazdasági fellendülés hozta a harmadik jeles korszakot. Ekkoriban létesült a Király, a Széll Kálmán és a Szelestey utca. Paloták épültek eklektikus, majd szecessziós stílusban. Ezekre példa a hajdani Palace Szálló (1895-ben épült) és a Legáth ház, a Fő tér és a Király utca sarkán egymással szemben álló épületek. A szállót már a húszas években teljesen tönkretették, a homlokzatát szétverték, jellegtelen külsőt kapott (meg sem várták, amíg jöttek az angolszász repülők, és lebombázták a házat). Hasonló sorsra jutott a volt városháza és színház épülete is, amelyet Hauszmann Alajos tervezett. Ezt is átgondolatlanul átépítették, majd a második világháborúban végzetes bombatalálatot kapott. Ehhez a harmadik időszakhoz kötődik a századforduló szellemi pezsgése, amely a Nyugat királynője címet hozta a városnak.

A gyors fejlődés azonban sok rombolással is járt. Például a Király utca 28 háza közül ma mindössze hat őrzi az eredeti architektúráját, díszítettségét

– jegyzi meg Balló László.

A Neves házak – Szombathelyi etűdök könyv többféle megközelítésben is végigvezet az említett korszakokon. A szerző egyfelől utcáról utcára végigjárja a Fő teret és a belváros utcáit, felidézi történetüket, illetve egyes házakról is ismertetőt ad. Másrészt évszázadokra tagolva vázolja a várostörténet ide vágó fejezeteit. Továbbá az építészeti korszakokhoz kötődő emlékeket is bemutatja. Mindemellett számba veszi a város egykori sikátorait (a 17. században húsz is volt ezekből), a városszerkezet sajátosságait és a hajdani utcabútorokat, amelyek egyedi arculatot kölcsönöztek a városképnek. Végül – a teljesség igénye nélkül – felsorol 122 neves szombathelyi házat, megjelölve azt, hogy hol álltak, állnak.