A pekingi fegyházak a körkörös felépítésű város legkülső körvonalában helyezkedtek el. A hatalmas, 2-3-4 ezer rab befogadására alkalmas épületeknek két legfontosabb része a könyvtár és a kórház voltak. A könyvtár az „ítélet” végrehajtása céljából, a kórház pedig azok számára, akik a kiszabott büntetést, vagyis az olvasást megtagadták, őket ugyanis bambusznáddal leckézették meg. Az elítéltek ugyanis

kötelesek voltak mindennap egy megadott időn keresztül elmélyedni a különböző történetekben.

Azonban az írástudatlan fegyencek sem húzhatták ki magukat a „kényszerművelődés” alól.  A portugál utazó elmondása alapján ugyanis: „Akik nem tudnak olvasni, azokat botozás kilátásba helyezésével kényszerítik, hogy naponta három órán keresztül hallgassák a felolvasást, hogy addig se tétlenkedjenek.”

Ami pedig a kórházi ellátást illeti, a pekingi rabok meglepően emberséges bánásmódban részesültek. Magát Fernao Mendes Pintót is ebben az ispotályban ápolták. A portugál kalandor kilátásai akkor éppen nem voltak túl rózsásak, de nem a betegsége miatt. A pekingi bíróság ugyanis arra ítélte, hogy vágják le néhány ujját. Azonban a börtönkórházban sem maradt „jogi képviselet” nélkül, hiszen nagy szerencséjére

„voltak bizonyos személyek, akik körbejártak a rabok között, s fellebbeztek az ítélet ellen, ha túl szigorúnak találták,

s még más egyéb módon is segítették őket, ahogy tudták” – írta az utazó. Ezek az „ügyvédek” beszélték rá Pintót, hogy fellebbezzen a büntetés ellen, amit meg is tett így végül megmenekült a csonkítástól.