Éppen az Aréna utcai felújított épületből jövök, és nekem úgy tűnik, hogy készen van – mondja Katalin, és mosolyog, mert mindketten tudjuk, hogy ha valaki, akkor ő bizony nagyon várta ezt a pillanatot!  – Már most érzem, hogy meglesz az újdonság varázsa, hiszen egyre több szülő keres meg azzal, hogy az Arénába hozná a gyermekét, de tudni szeretné, hogy vajon biztosan ott, az eredeti helyen kezdünk-e szeptemberben. Nos, ilyenkor azt tudom nekik mondani, hogy igen, legjobb tudomásom szerint visszaköltözünk az őszre. Amikor meghallják a kedvező hírt, már kérik is a jelentkezési lapot. Annak idején is mindössze egyetlen gyermeket vettek ki az óvodánkból amiatt, mert a Petőfi utcába jöttünk át, nála is praktikus oka volt ennek. Arról persze nincs adatunk, hogy kik azok, akik utóbb már be sem iratkoztak hozzánk emiatt.

Amikor a Gazdag Erzsi óvoda egyik vegyes csoportjának óvónőjeként megkapta a kinevezését az Aréna óvoda élére, Ön sem készült ilyen nehézségekre. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, milyen érzésekkel vágott neki ennek a munkának?

Szakmailag ez egy nagy kihívás volt számomra. Képesítés nélküli óvónőként indultam el a pályán 18 éves koromban. Eredetileg más terveim voltak, de menet közben annyira megszerettem a munkám, hogy úgy döntöttem, óvónő leszek, és el is végeztem a soproni óvónőképzőt. Annyi év után most egy váratlan lehetőséget kaptam, és úgy gondoltam, hogy a szakmai életemnek egy méltó lezárása lehet az, hogy kipróbálhatom magam vezetőként is, ráadásul a város legnagyobb óvodájában. Nem bántam meg, kerek lett a pályám. Közben az elsők között végeztem el a mesterpedagógusi kurzust, szakértő tanfelügyelő lettem, ezt a munkát 2015 óta az óvodavezetés mellett végzem. Mindkettő a fejlődésemet szolgálta. Tény, hogy az Aréna utcai épület felújítása egy megpróbáltatásokkal teli időszakot hozott, de annak ellenére, hogy még nem költöztünk vissza, én már csak előre nézek, és arra gondolok, hogy vége. Egy gyönyörű szép, új korszak jön, a gyerekek is egy csodálatos új óvodát vesznek birtokba hamarosan.

Épp ez idő alatt lett ötvenéves az intézmény, nyilván jó lett volna méltóképpen, a felújított óvodában megünnepelni…

1969-ben épült az óvoda, legalábbis az első része, de nem sokkal később kiderült, hogy kicsi, és hozzáépült az emelet. Készültünk valóban az ötvenedik évfordulóra, de nem tettünk le róla, ha kis csúszással is, de megünnepelhetjük még.
A Petőfi utcában tehát kevesebb gyermek járt ide a korábbinál, de gondolom, nem is volt nagy baj, hogy ebben az átalakított épületben nem volt zsúfoltság…
Így van. A törvény legkevesebb 13 főben szabja meg az óvodai csoport indítását, és 25 főig lehet bővíteni. Itt vannak olyan csoportszobáink – eredetileg tantermek –, ahol bizony jó volt kis létszámmal dolgozni. Átlagosan 20 fős csoportjaink vannak. A város egyetlen olyan óvodája vagyunk egyébként, ahol azonos életkorú gyerekek járnak egy-egy csoportba, nincs vegyes ovis csoportunk. A legkisebbek 15-16-an kezdték a szeptembert, és mint egy kis zsák bolha, olyanok voltak, nem bántuk, hogy jobban oda lehet rájuk figyelni, könnyebb őket megtanítani az új dolgokra. Vegyes csoportban más a helyzet, ott a beszoktatási folyamatba a nagyobb gyerekek is besegítenek, nálunk ez ugye másképp van.

Egy általános iskolából átalakított épületbe kellett átköltözniük három évvel ezelőtt. Végig megmaradt az az érzésük, hogy egy kölcsönhelyen vannak?

Nem, időközben kicsit elfelejtődött. Természetesen tudtuk és éreztük, hogy ez nem óvodaépület, de a GAMESZ mindent megtett azért, hogy mind a gyerekek, mind pedig a kollégák komfortérzetét növeljék. A csoportszobák a tantermekben épültek ki, azok teljesen olyanok, mintha óvodában lennénk. A mosdókat a 3 és 6 év közötti gyerekekhez igazították, és az udvart is igyekeztek úgy kialakítani, hogy mindenük meglegyen a kicsiknek, bár a mérete jóval kisebb volt ennek. Amit lehetett, áthoztunk az Aréna utcából, de persze az iskolából sosem lett igazi óvoda.

Mondhatjuk, hogy a gyerekek általában sokkal könnyebben alkalmazkodnak az új dolgokhoz, mint a felnőttek?

Igen, ez így volt. A tornateremből étkező lett, ami a gyerekeknek egy hatalmas buli, hiszen együtt ehetnek. A csoportszobai étkezést nem tudtuk biztosítani, mert a dajkáknak – étellift híján – a forró tálakkal kellett volna lépcsőzniük, ami balesetveszélyes és szabálytalan lett volna. Zajszigetelő függönyt húztunk fel a teremben, az óvó nénik rugalmasan kezelték a helyzetet, a legkisebbek pedig már jó korán nekiállhattak ebédelni, tehát megoldottuk ezt is.

Aztán jött a koronavírus-járvány, és ezzel az újabb kihívások… szociológusok szerint épp a szocializáció elején járó háromévesekkel volt a legnehezebb dolguk a felnőtteknek. Igaz ez? Egyáltalán hogyan emlékszik vissza a karantén legelejére?

Az első héten bénultság lett úrrá rajtunk – meséli Katalin könnyes szemmel. - Senki nem volt még ilyen helyzetben, most is összeszorul a szívem, ahogy beszélek róla. Elmondhatom, hogy nagyon büszke vagyok az óvoda minden dolgozójára, mert aztán felocsúdtak a kollégák, az óvó nénik zárt Facebook-csoportokat hoztak létre. Hozzáteszem, tanfelügyelőként mindenhol azt tapasztaltam korábban a megyében, sőt az országban is, hogy fejlesztésre szorul az infokommunikációs eszközök használata, ami sok helyütt hiányosság volt. Úgy gondolom, hogy ennek a nehéz időszaknak most az volt az egyik fontos hozadéka, hogy az óvodapedagógusok belekerültek a mély vízbe. A saját óvodánkban azt láttam, és ezt hallottam máshonnan is, hogy az első döbbenet után rögtön tette mindenki a dolgát. Nálunk korcsoportonként jöttek létre ezek a zárt fórumok, az óvó nénik virtuálisan összedugták a fejüket, és folytatták tovább az éves nevelési tervünket, persze átalakítva. Az volt a cél, hogy a szülőknek segítséget tudjunk nyújtani az otthon végezhető tevékenységekhez, és ők vevők voltak rá, heti tervet kaptak ehhez a munkához. Az volt a legfontosabb, hogy a család legyen a gyerek mellett, mert az óvoda csak a családi életnek a folytatása. Ami otthon elkezdődik, nálunk azt kell folytatni, egymás nélkül ez nem megy. Kitaláltuk, hogy például a főzésbe hogy lehet a gyerekeket bevonni, milyen matematikai ismeretek jönnek itt elő, vagy épp a kertben ilyen mozgássort érdemes elvégezni. Csináltuk az online éneklést, mesélést, sőt volt olyan kolléganőnk, akinek az egész családja – férje, két lánya – besegített, és el is játszotta a történetet a kis óvodásoknak. Egy másik óvónő blogot írt – folytatja szinte vég nélkül Katalin a felsorolást, elérzékenyülve. Ahogy mesél, szinte tapintható a büszkeség, amit a nevelői gárda miatt érez.

Ebben a néhány hónapban mennyire maradtak le a legkisebbek a szocializációs folyamatban?

Nem érzem, hogy hátrányt szenvedtek volna, mert ahogy visszatértek hozzánk májusban, ott folytattak mindent, ahol abbahagyták. Nem volt arra szükség – és ez lehet, hogy a családok és az óvó nénik folyamatos kapcsolattartása miatt van -, hogy elölről kezdjünk dolgokat. Ilyen életkorban, háromévesen még nem egymással, inkább csak egymás mellett játszanak a gyerekek, tehát a felnőtt jelenléte fontosabb, ő pedig mindvégig megmaradt az életükben online módon.

Milyen visszajelzések érkeztek a gyerekektől?

Nagyon szép példa volt a húsvét, ahogy otthon készülődtek, de gyönyörűen megünnepelték az anyák napját is, azt is megcsináltuk online, még az apukákat is bevonták a kollégák a versek, dalok tanításába, bütykölésekbe. A kicsik megmutatták, amit készítettek, rajzoltak. Leültek a kamera elé, ahol volt rá lehetőség a családban, és így is kommunikáltak az óvó nénivel.

Volt esetleg olyan gyermek, akinél érezhető volt, hogy nem áll mellé a család valami miatt? Hogy kikerül az óvoda látóköréből, ha ez a helyzet még sokáig fennáll?

Volt ilyen, de az óvónők igyekeztek mindenkit megszólítani. Amikor májusban visszajöttünk, elkezdtük felmérni a gyerekeket, ki hol tart, hiszen ezt a tevékenységet az óvónők tudatosan, kötelező jelleggel végzik, ez a dolguk. Van a délelőtti foglalkozásoknak egy olyan része, amelyben a nagyobbak például iskolásdit játszanak, ez a fejlesztés folyamatos.

Hogyan zajlottak az egyéb fejlesztések az elmúlt időszakban?

A logopédia nehéz ügy volt, mert ahhoz szinte elengedhetetlen a személyes jelenlét. Volt gyermek, aki azt mondta, hogy ő nem csinálja az anyukájával, mert nem vele szokta meg. Ilyenkor nehéz bármit tenni. Ezt pótolni kell utólag. A fejlesztő pedagógusok viszont online folytatták a munkát a gyerekekkel, amit csak lehetett, és segítettek ebben a szülők is. Ami esetleg a körülmények miatt elmaradt, nyáron vagy ősszel pótolható lesz az óvodában maradó gyerekeknél.

Nyilván dolgozni sem volt egyszerű, de magánemberként mi volt a legnehezebb Önnek a karanténban?

Van két kis unokám: a kétéves Vince Budapesten él, a másik, az egyéves Abigél pedig Ausztriában. Nincsenek a világvégén, de nehezen éltem meg, hogy nem találkozhattunk. Online éltük a családi életet, ami borzasztó volt, de két hete már személyesen is láthatom őket.

Sok óvodás visszajött a májusi újranyitáskor?

A gyerekek háromnegyede ugyanúgy jár óvodába, mint a járvány előtt. Felmértük a nyári igényeket is, a mostani létszám fele jelezte, hogy járni fognak. Talán csak augusztusban lesz kicsit kevesebb gyermek. Szeretettel várunk mindenkit, és a költözés sem zavar majd minket.

Már ez lebeg a kollektíva szeme előtt?

Igen, és nagyon jó érzések vannak bennünk ezzel kapcsolatban.  Örülünk, hogy visszamehetünk. Ahogy elnéztem a felújított épületet, laikus szemmel úgy tűnik, hogy tényleg készen van, csak apróbb javítások vannak hátra, ezért még néhány szakember teszi ott a dolgát. Mi pedig várjuk, hogy szóljanak: lehet költözni. A szülők is jelezték, segíteni fognak. Ide, a Petőfi utcába is átköltöztünk egy-két hét alatt, vissza pedig még gyorsabban megy majd! Boldogan vesszük birtokba az Aréna utcai épületet.