Gyöngyi Krisztián, kiskunhalasi ökológusról keveset hallottunk halála előtt, pedig már életében nagyon kalandos és élménydús éveket tudhatott maga mögött - írta meg a nlc.hu. Tizenévesen kalandregényeket olvasott és hamar eldöntötte, belőle matróz lesz. Később néhány évnyi tengerhajózás után, Afrika és az orrszarvúk világa kezdte érdekelni, egyre jobban beleásta magát a témába. Olyan elszánt fiatal volt, akit 26 évesen egy természetfilm megnézése arra késztetett, hogy ő maga is nekivágjon Afrikának, és vadőrnek tanuljon. Később Angliában szerzett két diplomát, majd hat évet Malawiban töltött orrszarvú-kutatóként feleségével, Bedő Orsolyával. 43 évesen azonban egy terepi munka során végzetes baleset érte, egyik védence, egy orrszarvú okozta vesztét. Erről a cseppet sem hétköznapi életútról, küzdelmekről, álmok megvalósításáról és az ikonikus faj megmentéséről szól Balogh Boglárka új könyve, Az orrszarvúk hajnala, amely Bedő Orsolya visszaemlékezése alapján született meg. Ennek kapcsán beszélgettem a szerzőkkel.
Hogy keresztezte az utatok egymást?
Bogi: 2017-ben éppen Portugáliában voltam, amikor június 8-án a reggeli híreket böngésztem. Hatalmas betűkkel írták a hazai portálok: Magyar ökológust ölt meg az orrszarvú Ruandában. Ő volt Gyöngyi Krisztián, de akkor még senki nem tudott semmi konkrétumot a halála kapcsán, ahogy az életéről sem olvashattunk szinte sehol. Én pont egy évvel előtte, 2016-ban jártam Afrikában, négy hónapot töltöttem öt országban utazva, ennek apropóján a National Geographic Magyarország weboldalán blogot vezettem többek között törzsekről, kultúráról, állatvédelemről. Krisztián halála nagyon megérintett, ismeretlenül is közel éreztem magamhoz a történetét, a különleges életét. Szerettem volna felkeresni Orsit, az özvegyét, de tudtam, gyászában nem zavarhatom, mint újságíró. Aztán másfelé sodort az élet, bár utazásaim alatt a természet-és állatvédelemhez hű maradtam, kicsit elfelejtődött bennem a történet. A Covid alatt, amikor nem lehetett utazni, merült fel bennem az a gondolat, hogy milyen jó lenne olyan, Krisztiánhoz hasonló természetvédőket bemutatni az olvasóknak, akik igenis megérdemlik, hogy tudjanak róluk a magyar emberek. Mert van mire büszkének lennünk. 2021-ben megkerestem Orsit, kezdetben egy interjú, később pedig egy életrajzi kötet reményében.
Orsi, te hogyan találkoztál Krisztiánnal?
Orsi: Bár Magyarországon 25 kilométerre éltünk egymás mellett, soha nem találkoztunk. Angliában ismerkedtünk meg egy magyar társaságban. Azonnal magával ragadta Krisztián lénye, és lelkesen hallgattam úti beszámolóit és történeteit Afrikáról. Rögtön tudtam, hogy ő nem egy hétköznapi ember, ahogy az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kapcsolatunknak csak akkor lehet jövője, ha egyszer én is vele tartok majd Afrikába. De ez egyáltalán nem éreztem áldozatnak, Krisztián magával ragadó személyiségének, ahogy mindenki, úgy én is szinte rögtön a hatása alá kerültem. Mindez 2007 májusban volt, és júniusban már össze is költöztünk és teljesen egymás mellett köteleződtünk el. Tudatosan készültünk fel együtt az afrikai életre, folyamatosan képeztük magunkat, Krisztián elvégezte a vadvédelmi biológia, majd az alkalmazott ökológia szakokat Anglia nívós egyetemein, még én autodidakta módon és a segítségével próbáltam felkészülni a ránk váró életre.
Milyen volt a közös élet Malawiban, mennyire tudtatok családként is funkcionálni a sok utazás és vadvédelem mellett?
Krisztiánnal nagyon jó csapat voltunk. Folyamatosan biztattuk egymást a nehezebb időkben, és örültünk a sikereknek. Az életet Afrikában privilégiumként éltük meg és hálásak voltunk a barátokért, akik támogattak minket a mindennapokban. Még az expatrióták szemében is hatalmas privilégium a mai világban egy nemzeti parkban élni, és naponta meg kellett csípni magunkat, hogy nem csak álmodunk-e, amikor elvonul a házunk előtt az elefántcsorda a csodás naplementében. Afrika legelismertebb szakembereivel dolgozhattunk együtt, és minden sikeres munkanap után úgy éreztük, nem volt hiába a sok küzdelem. Végül Estella, a kislányunk megszületésével lett kerek a világ.
Harry herceggel is volt közös kalandotok.
Orsi: A Liwonde Nemzeti Park menedzselését egy dél-afrikai nonprofit szervezet vette át, az African Parks. Erre azért volt szükség, mert a nemzeti szervek már nem voltak képesek kordában tartani az orvvadászatot és nem voltak megfelelő forrásaik a park működtetésére. Az African Parks 2016-ban a történelem addigi legnagyobb elefántáttelepítő projektjét szervezte meg Liwondében, ahol dolgoztunk, mely során ötszáz elefántot szállítottak át a nemzeti parkból két másik védett területre, ahol már kivadászták ezeket a nagytestű emlősöket. Harry herceg ennek a projektnek volt a vendége, és 3 héten át aktív részese is volt a munkálatoknak.
Nagyon megkedveltük a mindenféle allűröktől mentes srácot, sátorban aludt, semmi hóbortja nem volt, néha eljárt egy sörért az étterembe és mindenkivel beszélgetett. Egy volt közülünk, mindenki így kezelte, és ezért végtelenül hálás volt. Estellával is találkozott, ültünk a tábortűz előtt és a családról beszélgettünk. Később Harry az African Parks arcává vált, és az elnöke lett.
Milyen ember volt Krisztián, miért volt annyira vonzó írni róla?
Bogi: Bár személyesen sajnos nem ismerhettem, de a levelei, a gondolatai vagy épp a beszámolói alapján egy érzékeny, ám álmait soha fel nem adó, állhatatos, karizmatikus, nagyon szerethető ember képe rajzolódott ki előttem. Minden útját, amikor még csak amatőrként, leginkább önkéntes vadőrként dolgozott, hosszú évek spórolása előzte meg Magyarországon, Amerikában vagy épp Írországban. Talán a legjobban az jellemzi Krisztián elszántságát, hogy életében először Afrikába, ezen belül is Zimbabwébe 1999-ben azután érkezett, hogy egy októberi estén kiskunhalasi otthonában a fekete orrszarvú rehabilitációs projektet vezető szakemberről, a zimbabwei Ian Dupree-ről nézett egy filmet. A Zimbabwei Nemzeti Park igazgatója olyan szenvedéllyel beszélt, hogy Krisztián a stáblista alapján megszerezte a férfi címét, majd megvette a repülőjegyét a fővárosba, Hararéba, azzal, hogy felkeresi és munkát kér tőle. Bár semmiféle kapcsolati tőkéje vagy tapasztalata nem volt, ráadásul Kiskunhalason egy komoly szerelem várta, a vágy Afrika iránt annyira erős volt benne, hogy mindent maga mögött hagyott. Útja egyenesen Dupree-hez vezetett, aki ugyan munkát nem tudott adni Krisztiánnak, de beajánlotta egy barátjához, aki épp vadőröket toborzott. Innen indult el Krisztián karrierje a fekete kontinensen, ami végül egész életét meghatározta. Amikor a pénze elfogyott, és haza kellett utaznia, évekig e-mailezett a világ leghíresebb orrszarvú-specialista állatorvosával, a namíbiai dr. Pete Morkellel, aki később mentora, majd jó barátja lett. Végül megfogalmazódott benne, hogy magas szintű vadvédelmi oktatás nélkül egy magyar fiú nem rúghat labdába a fekete kontinensen. Ekkor iratkozott be a tanzániai főiskolára vadvédelmet tanulni, később a kenti egyetem Gerald Durell Természetvédelmi és Ökológiai Intézetében végzett, azután elkezdte a mesterképzést a norwichi egyetem alkalmazott ökológia szakán. Orrszarvú ökológusként 2011-ben érkezett először Malawiba, ahol igazán elemében érezte magát, bár ezek az évek sem voltak éppen könnyűek, folyamatosan harcolnia kellett az orvvadászokkal, a korrupt hatóságokkal, vezetőséggel. De Krisztián tényleg olyan típus volt, aki minél több akadályba ütközött, annál inkább ment előre.
A halála előtt volt olyan emlékezetes sztori, amit sokszor emlegettetek, akár a munkája kapcsán?
Orsi: Több emlékezetes sztori is volt, melyeket átéltünk a bozótban a vadőreivel, hiszen a nyomolvasás mellett befogó akciókat is szervezett a park. A cél az volt, hogy az orrszarvúk tülkébe jeladót tegyünk, így könnyítve meg a jelvevővel a nyomolvasást. Ezek során több alkalommal kellett bivalycsorda elől fára mászni, vagy a sűrű folyó-menti növényzetben elefántcsordákat kikerülni. Az orrszarvú befogások kivétel nélkül izgalmasak és életre szóló élmények voltak. Megesett, hogy az akció során lelte halálát egy kis borjú és ezek a napok mind testileg, mind lelkileg nagyon megterhelőek voltak.
Hogy történt a baleset Krisztiánnal? Hogy lehet innen folytatni?
Orsi: A ruandai Akagera Nemzeti Parkba telepítettek vissza 2017 nyarán 18 fekete orrszarvút a Dél-afrikai Köztársaságból. Ennek a projektnek volt Krisztián az orrszarvú ökológusa, aki a helyi vadőröket képezte ki a rinocéroszok fogadására. A hosszú utazás után az állatokat tartókarámokban tartották egy darabig, hogy lecsillapodjanak, és szokják az új környezetüket. Mikor a velük utazó állatorvosok kiengedték őket, az orrszarvúk szétszéledtek, ám nem sokkal később két domináns hím összeverekedett. A rinocéroszok territoriális állatok, akik megküzdenek egymással a legjobb élőhelyért, akkor is ez történt, a harcban Heródes, az erőteljes hím megsebesült, ezt a vérnyomokból állapították meg Krisztiánék.
Azon a reggelen a sebzett állatot szerették volna megtalálni annak a jeladónak a segítségével, amely a tülkében volt elhelyezve. A felderítő csapat ruandai katonákból állt, akiket Krisztián képezett ki, de velük volt Pete Morkel fia, Benoit is. A legelső katona tudta legpontosabban felmérni, hogy milyen távolságra van tőle az állat, mert nála volt a jelvevő. Egy embermagasságú fűvel borított szavannás részre vitte őket a készülék. Bár a terep veszélyes volt, hisz nem látták be a sűrű növényzet miatt, mindenki azt gondolta, hogy még jó 50 méter van Heródes és a csapat között. A következő pillanatban azonban már csak azt hallották, hogy a másfél tonnás állat fut feléjük, aki megijedve a zajtól elindult, hogy kiderítse, kik a betolakodók. A libasorban elől haladó vadőrnek még volt ideje elugrani a rájuk rontó orrszarvú elől, de Krisztián, második a sorban, képtelen volt reagálni. Heródes válla érte a fejét, a hatalmas ütéstől azonnal eszméletét vesztette, majd percekkel később meghalt. Míg társai a környező fákon kerestek menedéket, megdöbbenve látták, hogy Heródes visszafordul, hatalmas fejét lehajtva megszagolja Krisztiánt. Nem bántotta, körbejárta, szinte mintha bocsánatot kért volna azért, ami történt.
A kötet megírása segített valóban feldolgozni ezt a tragédiát, szerettem volna befejezni Krisztián munkásságát, emléket állítani az életének, de a kötet a lányomnak szól leginkább, aki nem is ismerhette meg az apját igazán.
Afrikától nem szakadtam el, jelenleg a győri Xantus János Állatkert csapatában a tanzániai Mkomazi Nemzeti Park vadvédelmi-edukációs programján dolgozom, az afrikai vadkutya és fekete orrszarvú rehabilitációs programjáról híres park működtetését a Xantus János Alapítvány segíti. 2020 óta boldog kapcsolatban élek, a párom sajátjaként szereti és neveli Estellát, amiért örökké hálás leszek neki.
Remélem én és Esztella egyszer közösen ülünk majd le arra a padra, amely előtt Krisztián emléktáblája áll. Magyarország kenyai nagykövete avatta fel a napokban Ruandában az Akagera nemzeti Parkban, így állítva méltó emléket a férjem munkásságának, beemelve nevét Kittenberger Kálmán és Afrika-imádó nagyjaink mellé.
Forrás: nlc.hu
Fotó: Bedő Orsolya
