Az angolszász kultúrkörből hazánkba érkezőket kivétel nélkül meglepi, hogy a „How are you?” kérdés nálunk nem az udvarias köszönés részét képezi. Itthon ez a kérdés (többnyire) őszinte érdeklődést fejez ki, így a válasz is hasonlóképpen őszinte. Az amerikai turistákat rendszerint nagyon meglepi, hogy egy udvarias „How are you?”-ra válaszképp magyar beszélgetőpartnere mindenféle finomkodás nélkül elmeséli, hogy mit érez valójában. Ezt kezdetben persze furcsának találják, de idővel inkább az őszinteséggel kötik össze.
A magyarok családcentrikusak
„A fiatalok úgy sétálgatnak a nagyszüleikkel az utcán, mintha ez lenne a legmenőbb dolog a világon” – számolt be egy magyarul tanuló amerikai lány az élményeiről. A külföldiek kimondottan családbarát népnek látnak minket, sőt egyesek azt is kiemelik, hogy Magyarországon minden üzlet viszonylag korán bezár, és ez – elmondásuk szerint - azért van így, mert az emberek itt több időt szánnak a családjukra.
A magyar olyan, mint a hagyma
Eleinte kissé zárkózott embereknek látnak minket, ez talán azért is van így, mert nálunk nem divat a „műmosoly”. Nem szokásunk idegeneket túljátszott lelkesedéssel ölelgetni, vagy indokolatlanul mosolyogni. Azonban nem kell hozzá sok idő, hogy kiderüljön, az évszázadok alatt ránk ragadt „vaspáncél” alatt igazán meleg szív dobog.
Az interneten fellelhető úti beszámolók legtöbbször úgy mutatják be a magyarokat, mint erős, de nagylelkű embereket, akik igazán vendégszeretők és segítőkészek a turistákkal szemben. A magyarokra általában nem jellemző a mesterkélt nyájasság, sokkal inkább hűséges, őszinte embereknek látnak minket.
Sokakat meglep az emberi kapcsolatok mélysége is. Emellett azt sem felejtik el megemlíteni, hogy a magyarok milyen találékonyak, ha trükkökről van szó! A „szabad lelkű magyarok” imázsa sem csupán az irodalomban él, hiszen az ide látogatók valóban ilyennek látnak minket. Ez a szabadság azonban hétköznapi dolgokban is megnyilvánul olykor, – szerintük - olyan hangosan fújunk orrot, mintha senki nem lenne körülöttünk, az egészen kicsi gyerekek pedig pancsolhatnak akár meztelenül is. Újabb kultúrsokként élik meg, hogy a magyarok mennyire odafigyelnek rá, nehogy külföldi vendégeik megfázzanak. Talán még sehol se hallották ennyiszer azt, hogy „ne ülj oda, megfázhatsz!”, vagy „ne járj mezítláb, még megfázol!”.
Ne ítélj, míg nem ettél!
Kicsit hasonló az ételeink megítélése is. Az amerikai turisták nem rejtik véka alá, hogy eleinte mennyire megrökönyödnek, amikor gyümölcslevest, majd rakott krumplit tesznek eléjük magyar vendéglátóik. Azonban a magyar ételek is egyfajta „ne ítélj, míg nem ettél” kategóriába tartoznak, hiszen ami első látásra nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek, néhány falat után ellenállhatatlanul finom lesz. Sokan ajánlják a „gulasht”, a töltött paprikát, a kürtőskalácsot, túrós batyut, és a „fruitsoup”-ot (gyümölcslevest), egyszersmind óva intenek a „pig jelly-től”, azaz a kocsonyától. A legtöbb élménybeszámoló emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy az ételek nagyon laktatóak, és eltart egy ideig megemészteni őket, de ez senkit se riasszon vissza, érdemes kipróbálni őket.
A hazánkba látogató amerikaiak különösen a kis pékségeket és a gyümölcsösbódékat kedvelik. (A túró egyébként egyfajta kuriózum, a Túró Rudi pedig különlegességszámba megy.) Ahogy az élménybeszámolókból kiderül, a „nénik” gondoskodnak róla, hogy a turisták a lehető legtöbb magyar étellel találkozzanak. Nem felejtik el kiemelni, hogy az első találkozást mindig valamilyen itallal való kínálás követi, amit szintén kedves gesztusként értékelnek. A hatalmas étel- és italadagokat leginkább a japán turisták tartják különösnek.
Apró kellemetlenségek
Nem meglepő módon a tőlünk nyugatabbról érkező, nagyobb kényelemhez szokott turisták néhány apró kellemetlenséggel szembesülnek, amikor hazánkba látogatnak. Első helyen említik a légkondicionáló hiányát. (Egy amerikai fiatal arról számolt be, hogy az első éjszaka arra ébredt, hogy izzad - amihez saját bevallása szerint nem volt hozzászokva.) Valamint van még mit fejlődnünk a köztisztaság terén is, ugyanis sajnos a legszebb terek látképébe is belerondít a kutyapiszok. Egyesek szóvá teszik azt is, hogy a bolti eladók és a pincérek nem igazán kapkodják el a dolgokat.
Lenyűgöző történelem, mesés tájak, angyali nyelv
Magyarország több mint egy évezred lenyomatát viseli magán. Az amerikai turisták nem győzik hangsúlyozni, hogy itt „minden olyan régi”. Sokan elmondják, hogy még soha nem láttak ilyen „régi” épületeket. Budapest, valamint a vidék ékszerdoboz városai hamar rabul ejtik külföldi vendégeink szívét, elvégre a római emlékektől a középkori várakig minden évszázad nyomot hagyott. Azonban a kommunizmus során épült lakóháztömbök még mindig sötét mementóként magasodnak. Egyesek egyenesen megdöbbentőnek tartják, hogy „ezekben emberek laknak.” Nem meglepő, hogy a vidéki, falusi házakat, kapukon „Harapós kutya” felirattal, és muskátlival az ablakban ehhez képest milyen megejtőnek találják. Ami pedig a történelmünket illeti, egyenesen lenyűgözőnek találják. Nem egy élménybeszámoló kezdődik a nomád, hátrafelé nyilazó, sztyeppei magyarok bemutatásával. Egy újabb kultúrsokként élik meg, hogy (főként az idősebbek) kézfogás után rögtön felteszik a kérdést: tudtad-e, hogy Magyarország régebben sokkal nagyobb volt. (Általában tudni szokták.)
Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar tájak rögtön elbűvölik az ide látogatókat, sokan mégis a számunkra már mindennaposnak számító napraforgó-, pipacs- és levendulamezőkről áradoznak. Kevés olyan ország van, amelynek nyelvét a külföldi útajánlók kultúrsokként említik meg. Még a legtapasztaltabb utazók is arról számolnak be, hogy még soha nem hallottak hasonló nyelvet. (Leszámítva a Gyűrűk Urában szereplő tünde nyelvet.)
