Húsvét reggelén a piemonti falvakban az emberek kisietnek a kutakhoz, a patakokhoz, a forrásokhoz, és megmossák az arculat, a szemüket. Azt mondják, hogy így kapnak „húsvéti szemeket”. Krisztus keresztje és föltámadása egészen más fénybe helyezi az életünket, a világot.
Ha tudunk húsvéti szemekkel nézni, akkor egy szelíd fényesség, a föltámadás fénye ragyog be még az életünk legsötétebb zugaiba is.
Egy rakodómunkás egy alkalommal bennrekedt egy hűtőkocsiban. A társai az éjszakai sötétben nem vették észre, bezárták. Az ember reggelre meghalt. Pedig a hűtőkocsi hűtése nem volt bekapcsolva, csak ő ezt nem tudta. A rettegéstől halt meg. Nem mindegy, hogyan gondolkodunk az életünkről, a halálról és arról, ami utána következik.
A gondolatainknak nagy hatalma van, átszínezik, átformálják minden tapasztalatunkat.
Ha valaki azt gondolja, hogy az emberi életnek különösebb oka nincs, az evolúció tévedéseként jött létre az emberi öntudat, a létünknek különösebb célja sincs, mindazt, amit alkottunk, és akik voltunk, azt az idő vasfoga egyszer lemarja majd a Föld színéről, akkor az élete meglehetősen sivár lesz, az élete élményei kissé üresek lesznek. Ha valaki tudja azt, hogy ez a gyönyörű, hatalmas, csodálatos világmindenség nem csak úgy magától jött elő 13,7 milliárd évvel ezelőtt a semmiből, hogy az élet nem csak úgy magától burjánzott elő az élettelenből, hogy a létemnek van oka, és van célja, van beteljesedése, akkor minden új fénybe kerül. Akkor a világ minden dolga az én Teremtőm alkotása és ajándéka, akkor egészen különleges fénnyel telik meg a természet, az emberi kapcsolatok, a szerelem, a gyermeknevelés, az alkotás, de még a kudarcok, a betegségek és a halálunk átélése is. Akkor húsvéti szemekkel kezdjük látni a világot. Akkor még
a karantén, a korlátozások sem csak üresség, süket csend, hanem tele van Isten békéjével,
tágasságával. Akkor a haldokló is tudja, hogy Krisztus fogja a kezét, akkor a gyászoló is tudja, hogy az elhunyt szerette a Teremtő végtelen fényébe, békéjébe, szeretetébe érkezett haza.
Egy elbeszélés szerint egy királynak három fia volt, és nem tudta eldönteni, melyik legyen az utóda. Azt a feladatot adta nekik, hogy töltsenek meg egy nagy termet a palotájában teljesen. Egy aranypénzt adott mindegyiküknek. Az első háromszekérnyi lúdtollat vett, de a terem csak egyharmadig telt meg. A második hat szekér szénát, de a terem csak kétharmadig telt meg. A legkisebb fiú elővett egy gyertyát, meggyújtotta, és az ablak nélküli, hatalmas terem azonnal megtelt a gyertya szelíd fényével. Az életünket nem lehet dolgokkal, élvezetekkel, élményekkel, sikerekkel igazán megtölteni.
Csak a hit és a szeretet fényével.
Csak azzal a fénnyel, amely a véges világon túlról jön, a mi Teremtőnktől, amely Krisztus keresztjéből és húsvéti sírjából árad.
Egy indiai szerzetes egy folyó mellett imádkozott. Kinyitotta a szemét, és egy skorpiót látott meg, amely a kövek között a hátára fordult, kapálózott, nem tudott továbbmenni. Megsajnálta, talpra segítette, azonban az állat megfordult és megmarta. A szerzetes tovább imádkozott, aztán újra kinyitotta a szemét, és a skorpió újra a hátán volt, kapálózott. Ő újra segített, az állat újra megmarta. Harmadszor is megismétlődött aztán ugyanez, akkorra már a szerzetes szemeiből folytak a könnyek a fájdalomtól. Nem messze onnan ott állt egy paraszt, aki végig látta a történteket. Odaszólt a szerzetesnek: „Miért segíted ezt a hálátlan állatot? Háromszor segítettél rajta, háromszor is megmart.” A szerzetes elmosolyodott, és azt mondta:
„Neki az a természete, hogy marjon. Nekem az a természetem, hogy irgalmazzak.”
Jézus erre tanította a világot az ő keresztjével, egész életével. Az a természetünk, hogy adjunk, hogy szeressünk, hogy alkossunk és építsünk. A világ szeretetből lett, a Teremtő, az Atya a Fiú és a Szentlélek örök szeretetéből. Ez a világ alapanyaga, hardvere. Mi, emberek akkor tudunk boldogok lenni, ha megtanulunk szeretni, ajándékká tenni az életünket. Szeretni lehet egészségesen, de betegen is, jólétben, de szegénységben is, egy harmonikus, de egy megsebzett családban is.
Szeretni lehet a járvány idején is, ha nemcsak önmagamra, a magam bajára figyelek,
hanem elsősorban a nálam nagyobb bajban levőre, arra, aki elveszítette a munkahelyét, aki nem tud fűteni, mert nincs miből, aki alig tud valamit az asztalra tenni a gyermekei számára az idei húsvéton. Arra születtünk, hogy szeressünk. Azt kívánom minden kedves olvasónak, hogy ezt megértsük, és elkezdjük valósággá tenni! Szebb lenne tőle a világ.
Az Egyesült Államokban egy diák katolikus egyetemre járt, ahol egy jezsuita atya is tanította. A fiatalember ateista volt. Az órák alatt nagyon gyakran közbeszólt, vitázott, gúnyos megjegyzéseket tett. Egy alkalommal bement az atyához, és ezt a kérdést szegezte neki: „Mit gondol, rá fogok-e találni én valaha is az Istenre?” Az atya kissé ideges hangulatban volt, hallgatott, majd ezt mondta: „Nem, te soha nem fogsz rátalálni Istenre!” A fiatalember megdöbbent. Az atya egy kis szünet után így folytatta: „Te soha nem fogsz rátalálni Istenre. Ő fog rád találni.” A fiatalember elment. Nem sokkal később rákos lett. Az első kezelések után egy kicsit jobb állapotba került, újra ott volt az egyetemi városban. Az atya akarta keresni, ám a fiatalember előbb kopogtatott nála. Azt mondta, hogy a betegsége elején kétségbeesett, haragudott mindenre és mindenkire. Azután eszébe jutott az atya valamelyik órán elhangzott egyik mondata: „Az életben az egyik legnagyobb tragédia az, ha valaki úgy megy keresztül rajta, hogy soha nem szeretett igazán. Vagy – ami nagyon hasonló ehhez – úgy, hogy senkinek nem fejezte ki a szeretetét.” A fiatalember rájött, hogy ez mennyire igaz, és elhatározta, hogy a legnehezebbel kezdi: az apjával. Az apja épp újságot olvasott. Ő odaállt eléje, és azt mondta: „Apa, valami fontosat szeretnék neked mondani.” Az apja meg se moccant, csak mormogott valamit, és tovább olvasta az újságot. A fiatalember folytatta: „Apa, szeretném neked elmondani, hogy mennyi mindenért hálás vagyok neked, hogy mennyi mindenért tisztellek… és hogy nagyon szeretlek.” Az apa kiejtette a kezéből az újságot. Lassan felállt, odalépett a fiához, azután átölelte. Perceken át szorította magához. Aztán végigbeszélték a fél éjszakát. A fiatalember így fejezte be az elbeszélését az atyának: „Rájöttem, hogy Isten nem úgy segít rajtam, hogy megoldja a problémáimat úgy, ahogyan azt én elképzelem, hanem úgy, hogy
rávezet a szeretet útjára. Valóban, rám talált.”
A Nagyböjt alatt, a hosszú karantén idején Isten a szeretet útjára akar rávezetni mindannyiunkat, akarja rávezetni a világot. Nem oldja meg minden problémánkat úgy, ahogyan azt mi elképzeljük, hanem hív minket a szeretet útjára, az önmagunk odaajándékozásának néha keskeny és meredek ösvényére. Annak lesz igazi húsvétja, aki rátalál erre az útra.
dr. Székely János
megyéspüspök
