Február vége óta folyamatosan téma az Európai Unióban az európai katonák Ukrajnába küldésének lehetősége. A játékot Emmanuel Macron kezdte, aki nem zárta ki, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába, s erre a francia televízióban még rá is erősített. A lengyel külügyminiszter aztán március közepén jelezte, hogy már vannak NATO-katonák Ukrajnában, s ez teljesen természetes, nem kell meglepődni. A német politikát március elején megrázó Taurus-botrány során nyilvánosságra került hangfelvételből pedig az is világossá vált, hogy brit katonák is állomásoznak már a háborús országban - írja a Mandiner.

Most pedig az észt védelmi miniszter, Hanno Pevkur kezdte el bagatellizálni a katonák Ukrajnába küldésének veszélyeit azzal, hogy megjegyezte: már ma is minden NATO-tagországnak van Ukrajnában katonai személyzete.

(Igaz, ő a katonai attasékra, illetve az 1999 óta létező kijevi NATO-összekötő iroda részben civil munkatársaira gondolt, akik diplomatastátuszban vannak Ukrajnában, nem harcolni.)

Felmerül tehát a kérdés: mit mond a nemzetközi jog arról, ha a NATO kiképzőtiszteket küldene Ukrajnába, hogy ukrán katonákat képezzenek, és mi történik akkor, ha a kiképzőtábort orosz rakéta találja el, melynek következtében NATO-katonák vesztik életüket? Utánajártunk.

2024 nem 1924

Vlagyimir Putyin talán jobban tette volna, ha az ukrajnai háborúra félretett pénz egy részéből inkább időgépet fejleszt –

a háború jogi környezete ugyanis teljesen máshogy nézett volna ki akkor, ha száz évvel korábban vívják.

A vízválasztó az 1928-as év: azelőtt az 1907-es hágai konvenció volt érvényben, amely garantálta az államok háborúhoz fűződő jogát, és szigorú feltételeket szabott azon országok számára, akik a háborúból ki szerettek volna maradni. Egy háborúban semleges országok területén tilos volt harcolni és katonákat képezni, szankciókat pedig csak úgy szabadott kivetni, hogy az minden harcoló félre egyenlőképp vonatkozzon. A konvenció 9. cikke előírta, hogy „egy semleges hatalom minden korlátozó vagy tiltó intézkedése, melyeket a 7. és 8. cikk részletez, elfogulatlanul alkalmazandó mindkét háborúzó félre”. Azaz Oroszországot a nemzetközi joggal összhangban száz évvel ezelőtt csak úgy lehetett volna szankcionálni, ha ugyanazokat a szankciókat a Nyugat Ukrajnára is kiveti,

FEGYVERT PEDIG UKRAJNÁNAK CSAK ÚGY SZABADOTT VOLNA SZÁLLÍTANI, HA UGYANABBÓL AZ ESZKÖZBŐL OROSZORSZÁG IS KAP UGYANANNYIT.

Ennek a világnak azonban az 1928-as Kellogg-Briand-paktum vetett véget, melyet Frank B. Kellogg amerikai és Aristide Briand francia külügyminiszterek kötöttek. A paktum eredetileg Franciaország és az Egyesült Államok mellett Ausztrália, Belgium, Kanada, Csehszlovákia, Németország, India, Írország, Olaszország, Japán, Új-Zéland, Lengyelország, Dél-Afrika és az Egyesült Királyság részvételével köttetett, de 1929-es hatályba lépésekor ratifikálta további 31 ország (köztük hazánk is), 25 ország pedig később csatlakozott – legutóbb 1994-ben három volt jugoszláv köztársaság, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szlovénia.

A rövidke megállapodás úgy fogalmaz: „A Magas Szerződő Felek népeik nevében ünnepélyesen kijelentik, hogy a háborúnak a nemzetközi viszályok elintézése céljából való igénybevételét elítélik s egymáshoz való viszonyukban erről, mint a nemzeti politika eszközéről lemondanak.”

Ezzel a háború a nemzetközi jog keretein kívülre került, s a második világháborúban az USA a szövetséges hatalmaknak való külső segítségnyújtását a háborúba való belépése előtt már a Kellogg-Briand-paktummal támasztotta alá jogilag. Az amerikai nézet szerint ugyan a Kellogg-Briand-paktum kötelezővé nem tette az agresszorral szembeni diszkriminációt a korábbi egyenlő bánásmód helyett, de, mint ahogy Franklin D. Roosevelt elnök főügyésze, Robert H. Jackson fogalmazott, az államokat „felruházta a joggal, hogy így tegyenek”. „Nem lehet többé azzal érvelni, hogy a civilizált világnak merev egyenlőkezűséggel kell bánnia úgy a Szerződést sértő agresszorral, mint a kiprovokálatlan támadás áldozataival”.

Ha ugyanis az államoknak háborúzni többé nincs joguk, a háborúhoz fűződő jog egyenlőtlen bánásmóddal való megsértésére sem panaszkodhatnak.

Mik tehát a szabályok?

A Kellogg-Briand-paktumot az ENSZ 1945-ös alapokmánya is átvette, amely a nemzetközi szervezet minden tagja számára kötelező – ez kimondja, hogy a konfliktusok rendezése kizárólag békés úton megengedett, háborút pedig egyedül akkor lehet indítani, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa arra egyhangúlag felhatalmazást ad, minden más esetben a háború a nemzetközi joggal ellenkező agresszió.

A megtámadott országnak való segítségnyújtásról az ENSZ-alapokmány 51. cikke rendelkezik: „Jelen alapokmányban semmi sem akadályozhatja az egyéni vagy kollektív önvédelemhez való inherens jogot, ha az ENSZ egy Tagját fegyveres támadás éri, amíg a Biztonsági Tanács meg nem teszi a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához szükséges intézkedéseket”. Amíg tehát az ENSZ BT egyhangú döntést nem hoz az ukrán-orosz háborúról (ami, mivel az USA, Oroszország és Kína is BT-tagok, nincs napirenden),

Ukrajnának joga van az egyéni önvédelemhez, mindazoknak pedig, akik biztonságukat az orosz agresszió által fenyegetve érzik, a kollektív önvédelemhez – azaz Ukrajna védekezésben való támogatásához.

Ez a fegyverszállítások jogi alapja, ezért nem hadviselő felek Ukrajna nyugati szövetségesei.

Érdekesség viszont, hogy az agresszornak való fegyverszállítást nem engedi a nemzetközi jog – Irán és Észak-Korea tehát reszkethetne az ukrán támadástól, ha Ukrajnának lenne erre bármiféle képessége.

De mi a helyzet a katonákkal?

A katonai segítségnyújtásra a nemzetközi jog nem határoz meg külön szabályokat, katonákat ugyanúgy legális Ukrajnába küldeni, mint fegyvereket – az ő esetükben ugyanakkor már sokkal élesebben felmerül az a kérdés, hogy hol húzódik a kollektív önvédelem és a hadviselő féllé válás határa. A Nyugat eddig is kínosan ügyelt arra, hogy orosz területek megtámadására nyugati fegyverekkel ne teremtsen Ukrajna számára lehetőséget, mert ez már hadicselekmény volna Oroszországgal szemben. A katonák esetében viszont már az a kérdés is felmerül, hogy mi történik akkor, ha Oroszország bármilyen okból is megöl Ukrajna területén egy NATO-katonát.

Beatrix von Storch német AfD-s Bundestag-képviselő nemrég megkérte a német parlament információs szolgálatát, hogy adjanak neki erre az esetre jogi szakvéleményt. A Bundestag szakértői úgy fogalmaztak: „ha a NATO-tagállam egyoldalúan cselekszik – azaz nem egy korábban elhatározott NATO-művelet keretein belül, és a NATO katonai parancsnoksági struktúráján kívül –, akkor sem a NATO egésze, sem a többi NATO-ország nem válik hadviselő féllé”.

Így a NATO még abban az esetben sem vonódna be a konfliktusba, ha Franciaország Ukrajnába küldött katonái átlépnék az orosz határt. Franciaország viszont ebben az esetben menthetetlenül háborúba keveredne.

Ugyanez vonatkozik arra a helyzetre, ha Oroszország Ukrajnában megöli egy NATO-szövetséges katonáját: ez sem lépteti életbe az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkét, a többi NATO-tagállam nem válik érintetté, viszont a megölt katona anyaországa ellen ez bizony már katonai cselekménynek számítana a nemzetközi jog szerint. A NATO-t hadviselő féllé az tenné, ha Oroszország Franciaország ukrajnai szerepvállalásáért francia területen állna bosszút.

A cseh elnöknek tetszik az ötlet

A korábban NATO-parancsnokként dolgozó cseh elnök, Petr Pavel nemrég emlékeztetett: a Krím és a Donbasz egy részének orosz megszállása után több mint 15 ország nagyjából ezerfős NATO-s képzőmissziója állomásozott Ukrajnában. Ezzel kapcsolatban sem merültek fel nemzetközi jogi problémák, ahogy „semmi sem akadályozná meg a NATO-tagállamok csapatait – de például a civileket sem – abban, hogy segítsenek az ukrajnai munkában”.

Ezért a cseh elnök kifejezetten nyitott lenne arra, hogy ahelyett, hogy az ukrán katonákat a NATO területén belül képeznék, inkább a NATO kiképzőtisztjei utazzanak Ukrajnába.

A vörös vonal Pavel szerint a harc: „egy szuverén országban segíteni a kiképzésben és a felszerelés karbantartásában nem harc”, ezáltal nem is sérti a nemzetközi jogot. „Hogy milyen formában nyújtunk segítséget Ukrajnának, az rajtunk múlik egészen addig, amíg a nem harci cselekmények határain belül maradunk” – vélekedett a cseh elnök.

A nemzetközi jogi helyzet tehát világos. Már csak egy bökkenő akad:

Oroszország – legalábbis kommunikációs tekintetben – látványosan a száz évvel ezelőtti formájában értelmezi a nemzetközi jogot annak ellenére, hogy a Szovjetunió egykor aláírta a Kellogg-Briand-paktumot, és az ENSZ alapokmánya az ENSZ-tag Oroszországra nézve is kötelező.

Így aztán számolni nem csak azzal kell, hogy az Egyesült Államoktól Oroszországon át mindenki más által is folyamatosan semmibe vett nemzetközi jog mit mond egy helyzetről, hanem azzal is, hogy vajon miként értelmezi majd azt Oroszország.

Nyitókép: MTI/EPA/Szputnyik/Alekszej Nyikolszkij
Forrás: mandiner.hu