A történelmi Magyarország megsemmisülésének időpontja 1920. június 4-re datálódik, amikor is a versailles-i békerendszer részeként megszülető trianoni békediktátum a versailles-i Nagy-Trianon palotában – néhány teljesen súlytalan, epizodista magyar politikus részéről – aláírásra került. A békediktátum következtében Magyarország elveszítette területének és lakosságának kétharmadát, az ipar és a közlekedés szempontjából végzetes csonkítást volt kénytelen elszenvedni, hadseregét pedig 35 000 főben határozták meg. Európai középhatalomból kisállammá vált. A szétdarabolt Monarchia és a történelmi Magyarország testéből azonban ismét csak soknemzetiségű államok jöttek létre, ahol a sokmilliós magyarság elnyomást és diszkriminációt szenvedett el, és nem csak a teljes XX. század folyamán, de sok esetben a kommunizmus XX. század végi bukását követően - a környező, Trianonban eszkábált országokban még ma, az Európai Unióhoz való csatlakozást követően - is.
A magyar nemzet történetében Trianon hivatalos emlékezete vagy annak elhallgatása mindig is kurzusokhoz kötött volt.
A békediktátum aláírásának időpontjában már regnáló, a szélsőbaloldali terrort felszámoló és a jogfolytonosságot helyre állító jobboldali-keresztény kurzus evidenciaként kezelte az országcsonkítás kérdésének napirenden tartását és ezzel párhuzamosan erőteljes revizionista propagandát folytatott. A második világháborút követő években hatalomra kerülő kommunisták azonban nem csak hogy mellőzték vagy elhallgatták a magyarság legnagyobb, 1920-ban megtörtént tragédiáját, de a proletár internacionalizmusra, a testvéri szocialista országok, népek érzékenységére való hivatkozással egyenesen tiltották annak bárminemű felhánytorgatását, az arra való emlékezést pedig a fasizmus és a horthyzmus bélyegének terhe mellett üldözték. A rendszerváltásnak nevezett 1989-1990-es időszakot követő két évtizedben a kommunista állampárt jól átmentett hatalmának köszönhetően, a kulturális és a gazdasági életet totálisan uraló poszt- (MSZP) és újkommunisták (SZDSZ) mindent uraló és ellenőrző média túlsúlya, gazdasági hatalma esélyt sem adott arra, hogy a nemzet, a kommunizmus bukását követően a Trianonban végbement tragédia emlékezetében egyesülhessen, határainkon túlra szakadt nemzettestvéreinket pedig ismét a nemzet testébe olvaszthassuk.
Erre egészen 2010-ig várni kellett. Ez az az időpont amiről – egy évtized távlatából – ma már kijelenthetjük, hogy a rendszerváltásnak nevezett korszak utáni két évtizedes posztkommunista világ végét jelentette és ebből kifolyólag Trianon is más megvilágításba került, illetve a hatalom szempontjából más elbírálásban részesült.
Mindebben kiemelkedő szerepet játszott a magyar történelem legnagyobb imposztorainak egyike, a trianoni tragédia hóhérsegédeinek: a Galilei körnek, a Kun Béla-féle Kommunisták Magyarországi Pártjának, Jászi Oszkár és sötét páholytársainak szellemi és eszmei utóda, Gyurcsány Ferenc.
A történelmi Magyarország óriási mértékű területveszteségeit nem kis részben köszönheti a mindenkori magyar baloldalnak, szélsőbaloldalnak.
Az úgynevezett versailles-i békerendszer kidolgozásának idején Magyarországon előbb az őszirózsás forradalom, majd az ebből következő szélsőbaloldali, kommunista puccs (Tanácsköztársaság) és az az ezzel járó, a történelmi Magyarország nagy részét érintő kisantant megszállás miatt, a környező, születő félben lévő államok könnyebben érvényesítették érdekeiket a „békét” előkészítő antant hatalmaknál. Magyarország, a magyarság sorsa megpecsételődött, az ítélet meghozatalában pedig segédkeztek a magyar baloldal elődei, előképei: Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Kun Béla és sokan mások.
A második világháborút követően a hatalomba visszatérő kommunisták eredendően ennek a tanácsköztársaságos, halálvonatos, felkoncolós, szélsőbaloldali társaságnak a másod, harmad vonalbeli képviselői voltak. Bár Kun Béla már nem érhette meg a kommunista restaurációt Magyarországon - a saját elvtársai verték vagy lőtték agyon a Szovjetunióban - , de az élre törő Rákosi Mátyás részese volt a Tanácskormánynak, ezt megelőzően pedig a Galilei kör aktív tagjaként tevékenykedett. A hazánkra erőltetett békediktátum megszületésekor Magyarország ellen itthon fenekedő hóhérsegédek fél évszázados uralma alatt Trianon hivatalosan nem létezett, és ezt a fajta „emlékezetpolitikát” sikerült fenntartaniuk még 1990 után, majd húsz esztendeig. De aztán jött Gyurcsány Ferenc.
Lassan több mint egy évtized távlatából visszatekintve elmondhatjuk, ha Gyurcsány Ferenc viszonylag rövid, ám annál intenzívebb ország rombolása másra nem is, de arra mindenképpen jó volt, hogy száz esztendő elteltével lerántsa végre a leplet ezekről a generációkon át egymást követő, nemzetvesztő kommunista, posztkommunista gazemberekről.
A 2006-ban sokkot kapott nemzet az első adandó alkalommal, már a 2006 őszi önkormányzati választásokon elzavarta őket a fenébe, hogy 2010-ben és aztán még két alkalommal a jobboldalnak adott kétharmados felhatalmazással vonja meg a baloldal történelmi mérlegét. Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és a Galilei kör politikai, eszmei örökösei, Horn, Medgyessy, Gyurcsány és mai társaik így zárják be szépen az általuk megfutott, Trianonból kiindult történelmi kört. Reménykedjünk benne, hogy végleg.
Az elmúlt tíz év jobboldali, nemzethez hű politizálása egyes baloldali politikusokra is mély, maradandó benyomást tett. A Vas Megyei MSZP elnöke, nem mellesleg Szombathely polgármestere, Nemény András is emlékezni hívott június 4-én. Nemény annak a Magyar Szocialista Pártnak a tagja és megyei első számú embere, amelyik párt Horn Gyula idején, 1996-ban sikeresen elsunnyogta és szabotálta a honfoglalás ezerszázadik évfordulóját. Annak a pártnak a tagja, amelyik párt miniszterelnöke, Medgyessy Péter 2002. december elsején a Kempinski Hotelben együtt ünnepelte Adrian Nastase román miniszterelnökkel Erdély románok általi bekebelezését. Annak a pártnak a tagja, amely kormánypártként, Gyurcsány Ferenc vezetésével levezényelte a 2004. december 5-ei népszavazás magyarellenes gyűlöletkampányát.
Azt nem tudni, hogy Nemény András ma már miképpen vélekedik ezekről a dolgokról, bízzunk benne, hogy a megszólaló lelkiismerete készteti őt is az emlékezésre.
