A naptánc a dakoták, a sziúk, a feketelábok, az arapahok, a mandanok, az északi és déli csejenek, a kiswak és a komancsok egyik legfontosabb vallási szertartása. A törzsek nem csak azt tiltják, hogy a rítusról és az imáról bárki fényképet vagy videót készítsen, de a kívülállók részt sem vehetnek rajta. (Ennek ellenére így is vannak, akik megörökítik a ceremóniát.) A nagy kínnal járó rítus egyszerre hálaadás a vezető szellemeknek, áldozat, beavatási szertartás, valamint a felnőtté válás szimbóluma. A törzs tagjai egész évben készülnek az eseményre, amelyre a nyári napfordulón, egy külön erre a célra felállított sátorban kerül sor.
A beavatás előtt álló fiatalok négy napig virrasztással és böjtöléssel készülnek a nagy eseményre, még vizet sem vesznek magukhoz. Negyedik nap az előző évben beavatott harcosok érkeznek a táborba, lovuk után zöld lombokat húzva - ezekkel fogják befedni a szertartás helyszínéül szolgáló sátrat. A sátor közepére egy villás ágú nyárfát állítanak, ehhez rögzítik a beavatandó fiatalokat úgy, hogy bemetszéseket ejtenek a vállukon és a mellkasukon, majd bőrszíjjal a fához szíjazzák őket. Tulajdonképpen a mellizmuknál fogva felfűzik a fiúkat, közben a törzs tagjai énekelnek és zenélnek. Habár a ceremóniát minden törzsben másként gyakorolják, a sasnak mint szimbólumnak központi szerep jut. A sas a testi-lelki harmónia jelképe, sőt a lakoták a mai napig a Sas leszármazottainak tartják magukat. Épp ezért egyes törzseknél a naptáncosok tánc közben egy sastollal ellátott sípot fújnak. Az ifjú harcosok addig táncolnak a fához szíjazva, amíg a szíjak ki nem szakadnak a testükből, ez gyakran hosszú órákig is eltarthat. A kiszakadó bőr- és húscafatokat pedig áldozatként ajánlják fel a Napnak. Egyes beszámolók szerint, amikor a naptáncos gyötrelmes extázisa közben egy állat alakját látja felsejleni, az ő vezetőjét, totemállatát látja. Ennek az állatnak a részeit (például a tollát, csontjait) fogja gyűjteni, és ennek az állatnak az erejét kapja meg. A Native American Times szerint a szertartás végső célja, hogy a résztvevők ezáltal álmot, látomást kapjanak. Amikor táncolnak, a köztük lévő különbségek eltűnnek.
Az Egyesült Államok kormánya 1904-ben betiltotta a naptánc gyakorlását, arra hivatkozva, hogy a szertartás önkínzás. Ám a síksági indiánok továbbra is gyakorolták. Ma már az amerikai indián vallásszabadság törvénye (1987) biztosítja számukra, hogy immár legálisan is megtartsák a naptáncot. Spirituális jelentősége mellett azonban más célt is szolgál ez a véres rítus, mégpedig az indián identitás ébrentartását. Míg korábban azért küzdöttek, hogy ősi szokásaikat továbbra is gyakorolhassák, ma inkább az jelenti a kihívást, hogy a kívülállók ne csupán turistalátványosságként, szenzációként tekintsenek hagyományaikra.
