Török Péter szinte minden pozíciót betöltött a Haladásnál. Volt ő 1968–1972-ig az ifjúsági csapat edzője volt, majd 1972–1978 között pályaedző, 1978–1981-ig a klub ügyvezető elnöke, 1981 és 1985 között pedig vezetőedző. Legjobb eredménye egy hetedik hely volt, ami az akkori mezőnyben szép teljesítménynek számított.
Ám mégis, ha az ő neve felmerül a Hali-szurkolók körében, egyből Indiát és a Nehru Kupát emlegetik, hiszen akkor ő volt a vasiak trénere.
- 1981-ben a Haladás vezetőedzőt keresett, és valahogy rám esett a választás. Talán azért, mert én ismertem a legjobban a csapatot – Sárosi Lászlótól vettem át a stafétabotot. Erre az időszakra esett az indiai Nehru Kupa – csodálatos élmény volt, nehéz visszaadni, mennyire. Az egyik állam, Kerala stadionjában játszottunk – százezer néző előtt! Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk, hogy a lelátók indákkal vannak összekötve. Amikor vonultunk ki a pályára és hallottuk a tömeg morajlását, szinte valamennyi játékosom falfehér volt. Egyedül Hegedüs Péter nem, azt mondta, végre ennyi ember előtt is megmutathatja, mit tud. Meg is mutattuk, megnyertük a tornát. Nem zökkentette ki a csapatot a túra, sőt! Amikor kiutaztunk, kieső helyen voltunk, miután hazajöttünk, megvertük zsinórban a Békéscsabát, a Rába ETO-t, a Pécset, a Videotont, végül a középmezőnyben végeztünk - idézte fel Török Péter az indiai kalandot.
Nem sokkal ezután az 1986-os VB leszerepelt válogatottnál lett Komora Imre pályaedzője.
- Jól kezdtük az Európa-bajnoki selejtezőket, Norvégiában döntetlent játszottunk, aztán kikaptunk a hollandoktól. Mivel nem jutottunk ki a kontinensviadalra, Imre lemondott, vele együtt én is vettem a kalapom. Ezt követően egy évig Dunaújvárosban edzősködtem, majd 1987-ben az MLSZ akkori elnöke, Somogyi Jenő felkért a szövetség főtitkárának. Dunaújvárosi edzőként több nyilatkozatomban is bíráltam a szövetséget, mire behívatott. Leültetett és felolvasott néhány mondatomat. Azt mondta, szép kritikák. Majd hozzátette: igazam van, holnaptól ott dolgozok és változtassak is ezeken a dolgokon!
Szép és hasznos időszak volt ez a két év. Jenő igazi úriember volt, aki utált utazni, így szinte mindig engem küldött el maga helyett: az egész világot bejártam.
Komorával remek volt a munkakapcsolata, ezt bizonyítja az is, hogy 1989-ben, amikor Komora lett a görög Olympiakos Pireusz vezetőedzője, Török Péter lett ismét a pályaedzője. Akkoriban egy bizonyos Détári Lajos volt a görög élcsapat egyik ásza.
- Imre nagyon jó szakember volt, de nem igazán szeretett edzést tartani – ellentétben velem. Én az olyan tréningeket kedveltem, amelyeken a labda van előtérben. Így az edzéseken is a játék volt főszerepben, a tréningek olyannyira elnyerték a drukkerek tetszését, hogy három-négyezer szurkoló előtt gyakoroltunk. Külön lelátót kellett az edzőpálya mellé építeni. Az első évben megnyertük a Görög Kupát, ami nemzetközi kupaszereplést ért. A bajnoki címre is komoly esélyünk volt, de az utolsó meccsen egy vidéki kiscsapattól meglepetésre kikaptunk, így a rivális Panathinaikosz lett a bajnok, mi második helyen végeztünk. Mint később Détáritól megtudtam, görög csapattársai a meccs után mesélték neki, hogy felesleges volt hajtania, mert ők eladták a meccset. A második év kevésbé jól sikerült, ráadásul a bajnokság végén Komora veje, Détári Olaszországba szerződött, és mivel akkori felesége – aki ugye Imre lánya volt – is vele tartott, Komorának sem volt kedve maradni. Így én is távoztam. Pedig Pireuszban Imrének és nekem egy ötcsillagos hotelben külön lakosztályt bérelt a klub, a szálloda öt éttermében pedig korlátlanul ehettünk, ihattunk - mesélte Török Péter, aki Görögországból hazatért a Haliba, majd jött a norvég kaland.
- Egy másodosztályú csapathoz, a Morildhoz szerződtem. Jobban éreztem magam ott, mint Görögországban. Pedig szó sem volt csillogásról, kaptam egy kis lakást és magamra főztem. A norvégok viszont egyenes emberek, ha valakivel szóban megállapodsz és kezet adtok rá, az úgy is van. Az északi sarkkör felett 200 kilométerrel fekszik Myre városa, ahol edzősködtem.
A napi egy edzés mellett gondoltam, hasznosan is eltölthetem a szabadidőmet, elmentem egy halkombinátba dolgozni.
Amikor először beléptem, azzal a lendülettel fordultam is ki, olyan halszag volt. Később megszoktam, így az edzősködés mellett ott dolgoztam. Egyszer a játékosaim kijöttek megnézni, majd a munka végén állva megtapsoltak. A csapattal jól szerepeltünk, a tartományi bajnokságban megnyertük a kupát.
Török Péter a Morild után ismét hazatért, 1995-ben a Budapest Honvéd edzője lett. Akkoriban olyan spílerek szerepeltek a kispestieknél, mint például Mátyus János, a Haladás jelenlegi vezetőedzője.
- A Magyar Kupában a döntőbe jutottunk, a fináléban a Mezey–Egervári duó vezette BVSC ellen meccseltünk. A kétmérkőzéses párharcban megnyertük a kupát. Ezután visszatértem a Haladáshoz, klubigazgatónak és szakmai igazgatónak neveztek ki. Már az elején konfliktusom volt a vezetőkkel, én Mihalecz Istvánt akartam szerződtetni edzőnek, ők Varga Istvánhoz ragaszkodtak. Végül én nyertem, ráadásul Mihaleczcel jól szerepelt az együttes. Mégis visszatértem Kispestre, hiszen Komora Imre elment nyugdíjba, engem hívtak a helyére szakmai igazgatónak és ügyvezetőnek. Itt 2000-ig dolgoztam, azután az MLSZ edzői bizottságának voltam tagja, majd a Bozsik-programot felügyeltem, és két évig megyei utánpótlás-igazgató is voltam.
Manapság nem járok meccsre, a televízión és a sajtón keresztül követem a labdarúgást
- idézte fel a régi emlékeket Török Péter, aki amúgy nem egy bőbeszédű ember, de ha a futballról van szó, mégiscsak megered a nyelve.
fotó: haladas.hu
