A tánc egyébként is egy olyan műfaj, amely a személyes kapcsolatra, a társaságra épül…
Így van. Egyrészt megszűnt az edző-tanítvány kapcsolat, és teljesen más képernyőn keresztül hatni valakire, másrészt sok fiatal azért járt edzésre, hogy a barátaival, táncostársaival lehessen, beszélgethessen edzés előtt és után, online erre nincs lehetőség. Akik a társaság, az élmény miatt voltak velünk, ők sajnos az elsők között estek ki a csapatból.
Hogy látod, mi volt a tapasztalat általában a táncegyesületeknél?
Beszélgettem a kollégákkal, és azt látom, hogy országos szinten is a táncosok 80 százaléka eltűnt. Akik nagyon alázatosak, hűségesek, ők megmaradtak, a legtöbben viszont abbahagyták.
Tanítványként nem volt könnyű, de milyen volt edzőként alkalmazkodni az új helyzethez?
Igyekeztem pozitívan hozzáállni a feladathoz, és ezt a gyerekeknek is átadni.
Ha láttam, hogy valamelyikük el van keseredve, próbáltam lelket önteni belé, több-kevesebb sikerrel. A táncoktatást zoomon folytattam, a zene számítógépen megy, a videó telefonon, ez rendben is van. Ami a helyszínt illeti: kialakítottam egy kisebb tánctermet tükörrel, ezzel tehát megoldottuk, hogy én is, és a húgom is tudjon oktatni. Gondoljunk viszont bele, hogy akinek otthon, a szobájában egy alig 1x1 méteres talpalatnyi kis helye van, nem tudja letáncolni a koreográfiát, ami a hiphop műfajában zömében nagyobb mozdulatokból áll.
Téged mi motivált? Erre egy edzőnek is szüksége van.
Tavasszal még viszonylag könnyű volt, ősszel már az elkeseredést tapasztaltam magam körül. Eleinte nagyon pozitívan álltam a dologhoz, bíztam magamban is, és az emberekben is, többségüket évek óta ismertem, végül mégis nagyrészt negatív tapasztalataim lettek. Kitartottam, bár nekem is nehéz volt motiváltnak maradni. Igyekeztem a kis dolgokban kapaszkodót keresni, ezekből lelkierőt gyűjteni, de ez kevés volt. Közben bekerült az életembe egy másik sport, a kick-boksz, aminek nagyon örültem. Mayer Gábor kezdett el velem foglalkozni az Agro-Bio klubnál tavaly februárban, akitől nagyon pozitív edzői példát kaptam, ez nagyon hiányzott az életemből. Nyáron, amikor feloldották a korlátozásokat, akkor kerültem bele igazán a sűrűjébe,
onnantól kezdve nagyon komoly motivációt merítettem ebből.
A Movement Academy egyesületként működik. Mi minden nehezítette tavaly a működést?
Nehéz volt, mert ki volt centizve a költségvetés. Kicsi egyesület vagyunk, kevesen voltunk, minden kiesést megérzünk. A terembérleti szerződést ugyan szüneteltette az MMIK-t működtető AGORA, ezzel a kiadással március közepe után nem kellett számolnunk, azonban minden más állandó költségünk megmaradt, miközben a gyerekszám – és velük együtt a befizetett tagdíjak nagysága – lecsökkent.
Mi a terved erre az évre?
Körülnéztem külföldi egyesületeknél, ahol már nagyobb a tapasztalat, és ahol már korábban átálltak az új helyzetre. Az ő példájukat követem. Legjobb lenne persze, ha személyes jelenléttel tarthatnánk már az órákat. Addig is: próbálunk kitartani, és minél több gyereket megtartani. Újakat toborozni most nem tudunk, örülök, ha megmaradunk.
Mire elég ez az online világ? Tudnak a tanítványaid fejlődni, vagy most nem ez a cél?
Kis helyen táncolnak a gyerekek, így nehéz fejlődést elérni, hiányoznak az igazán szép, nagy mozgások. Igyekszem kis mozdulatokat tanítani, mert tudom, hogy ha én három lépést teszek jobbra, azt meg tudom tenni, de ők otthon már nem biztos. Sokkal behatároltabb mozgástartományban táncolunk most, mint normál esetben, ezért úgy állítom össze a koreográfiát, hogy mindenki elférjen a rendelkezésére álló helyen. Elsősorban a szinten tartás, vagy még inkább az a cél, hogy „ne essünk annyira össze”. A leállások után mindig ez a helyzet, szinte elölről kell mindent kezdeni, ha valaki hetekig-hónapokig nem táncolt.
Mik a tanulságok?
Tavaly is, és idén is megkaptam a központi 100 ezer forintos pályázati támogatást, de a stabil működéshez további lehetőségeket is keresek.
Ami a tavalyi év tanulsága, az az, hogy tartalékolni kell.
Azt tudom, hogy ezt másképp csinálnám. Hogy emberileg mit kellene másképp csinálnom, hogy a gyerekbázisunk megmaradjon, arra még nem jöttem rá. Az biztos, hogy inkább a 13 év alattiakat veszítettük el, a lelkesedésüket teljesen megölte ez a helyzet. A középiskolás és egyetemista korosztály talán kevésbé sínylette meg. Hozzáteszem, sokan váltak munkanélkülivé ezekben a hónapokban, nyilván ezekben a családokban valamin spórolni kellett, így akadt, aki nem tudott tagdíjat fizetni, de szerencsére emiatt nem kellett senkinek felhagyni a tánccal. Edzőként számomra egy hatalmas csalódás volt megélni a tavalyi évet, mert nem erre számítottam. A gyerekek több mint fele eltűnt az egyesület mellől, de akik maradtak, ők sem mindig motiváltak. Így nehéz előretekinteni, jövőt építeni. Bizonytalan a helyünk is, küszöbön áll az MMIK felújítása, ahol békeidőben táncolni szoktunk, de mi, bérlők semmit nem tudunk a tervekről. Ezért 2021-re kis célokat állítok fel, most nem dédelgetek nagy álmokat, inkább úgy vagyok vele, hogy kicsiket lépek, és mindig csak a „következő fáig” megyek el. Közben pedig edzőként és egyesületi vezetőként is mindent megteszek azért, hogy talpon maradjunk, és átvészeljük ezt a nehéz időszakot. Bízom benne, hogy a tanítványaimmal együtt közösen új alapokra tudjuk helyezni a szervezetet, nem állunk meg, és továbbra is azzal foglalkozunk, ami különlegessé tesz minket: a tánccal.
