Talán ezt még a szervezők sem gondolták legszebb álmukban sem. Délután háromkor már tele van a Hősök tere, és négy óráig egyfolytában érkeznek a buszok. Már a várakozás is méltóságteljes: csend és éneklés váltja egymást, egyre több lobogó és transzparens emelkedik a levegőbe. Közben
megérkeznek Erdélyből is, mikor a Csíkszereda tábla feltűnik, hatalmas taps fogadja őket, és mindenki egy torokból énekli a Székely himnuszt. Eltelik vagy fél óra, mire a közepe is útnak indul, szűkülünk be az Andsássy útra, eltart egy darabig, ám senki nem dulakodik, szépen, nyugodtan várakozunk.

Körülbelül két és fél óra alatt tesszük meg az utat a Kossuth térig. Máskor ötven perc, de most sokan vagyunk. Nagyon sokan. Annyian, amennyi már elég lehet… Mindenki tudja mire, nem kell beszélni. A gyönyörű fényben pompázó Parlament tövében aztán elhelyezzük a mécseseket, elénekeljük a Szózatot, és visszaindulunk. A szervezők kérik, ne időzzünk túl sokat, mert annyian vagyunk, hogy nem férünk be a Kossuth térre, hagyjunk mindenkinek helyet.

A rendőrök jó utat és szép éjszakát kívánnak, közben nyugodtan fogyasztják a vacsorájukat. Igen, így is lehet-jut eszünkbe. Békemenet volt, valóban. Séta a hazáért, a külső elnyomás és a hazug média ellen. Felemelő és ijesztő.