Milyen érzés volt ma belépni az iskolába?
Mintha el sem hagytam volna! Reggelente mindig körbejártam az iskolát. Szokásom volt, hogy bementem minden osztályba, a gyerekek odafutottak hozzám, megölelgettem őket.
Hogyan és mikor dőlt el, hogy tanár lesz Önből?
Nem volt pedagógus a családban, saját elhatározásból választottam a tanári pályát. Horvátzsidányi születésű vagyok, és már óvodáskoromtól kezdődően pedagógus szerettem volna lenni: az óvodában óvónőnek, általános iskolában eleinte tanítónak, majd tanárnak készültem. Játékból volt naplóm, voltak füzeteim, amiket javítottam, és volt táblám is, amely előtt órát tartottam.
Mi vonzotta ebben a pályában? Meg lehet ezt fogalmazni?
Talán az, hogy szerettem volna gyerekekkel foglalkozni. Egész pályám során igyekeztem a megfelelő irányba terelgetni őket, sőt igyekeztem „megmenteni” őket, és ha valamit elértem, azt sikerként könyveltem el. A bennem munkálkodó szeretet vezetett a tanári pályára. Nagy példaképem Bagdy Emőke, és az igazgatói pályázatom mottójául is tőle választottam egy gondolatot. Ő mondta, hogy „a szeretet, amellett, hogy jó érzés, olyan gyógyító erővel rendelkezik, hogy képes elindítani az öröm folyamatát. Ma, amikor tele vagyunk értelmi tudást biztosító iskolákkal, nincs lehetőségünk arra, hogy megtanítsák nekünk az érzelmi tudást. Rengeteg az érzelmi analfabéta, és mára elfelejtettük, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk itt, ezen a földön, és mi a dolgunk egymással. Elfelejtettük, hogy kölcsönös egymásrautaltságban se élni, se halni nem tudunk mi, emberek egymás nélkül.” Pedagógusként ezek voltak a varázsszavaim: szeretet, öröm, egymásrautaltság. Ha szeretetet ad az ember, szeretetet is kap. A reggeli ölelések is erre voltak jók, örömöt okoztak gyereknek, felnőttnek egyaránt, és így a kicsik pozitív élményekkel gazdagodtak. Hozzáteszem, ezt csak közösségben lehet megélni, ugyanígy nagy dolgokat is csak együtt, egymásrautaltságban tudunk véghezvinni. Mindig is így gondoltam, amikor pedagógus, osztályfőnök, munkaközösség-vezető vagy igazgató voltam.
Voltak olyan tanárai, példaképei, akik segítettek Önnek jó pedagógussá válni?
Igen, általános iskolában, amikor a versmondásban, szereplésben biztattak, középiskolában szintén, az igazgató, az osztályfőnököm és a történelemtanárom is, ők mind hittek bennem. Abban segítettek, amiben tehetségem volt, ezért választottam végül a magyar és a könyvtár szakot a főiskolán. Pedagógusként én is bízom és hiszek a tanítványaimban, mert nincs reménytelen gyerek, érkezzen bárhonnan. A csepregi középiskolába vissza is hívtak, tudták, hogy tanárként is megállom a helyem. 1984-től az azóta megszüntetett Dózsa iskolában dolgoztam könyvtárosként és magyartanárként, majd történelemből is lediplomáztam, és 1995-ben kerültem a Simon István utcai iskolába. Amikor nyugdíjba ment az igazgatóelődöm, az akkor ÁMK-ként, azaz általános művelődési központként működő intézmény igazgatója, Rettegi Attila kért fel arra, hogy vállaljam el az általános iskola vezetését. Ismét csak hittek, bíztak bennem.
Nem is volt önben vezetői ambíció?
Nem készültem rá, hogy vezető leszek. Kellett az a külső megerősítés, hogy hisznek bennem és a képességeimben. 2012-ben kitüntetéssel elvégeztem a közoktatás-vezetői képzést, és akkortól lettem az intézményegység vezetője, majd később, 2016-ban a különváló általános iskola igazgatója. Most járt le az ötéves ciklusom.
Milyen korosztályokat tanított a pályája során?
Eleinte középiskolásokat tanítottam, de a felső tagozaton való tanítás vonzott igazán. Ez az a kor, ahol még nem kristályosodott ki véglegesen a gyerekek útja, engem pedig mindig az motivált, hogy hol tudok még segíteni a gyerekeken. 10 éves korban ez még lehetséges. A Dózsa iskola nehéz körzet volt, ott könyvtárosként, a könyveken keresztül még inkább tudtam a gyerekek szabadidejére hatni, elindítani őket, beszélgetni velük, ami rendkívül fontos. Sok gyerek töltötte ott a délutánját. A könyvtár „lelassított”, én azonban – aki ismer, tudja – inkább „pörögni” szeretek, és erre jó alkalmat adtak a tanórák. Emellett sokféle tevékenységet végeztem, színjátszó kört szerveztem, tankönyvfelelős voltam, versenyekre, szereplésekre jártunk, igyekeztem segíteni a gyerekeknek abban, hogy megmutathassák magukat.
Van emlékezetes története ebből az időszakból, amit nagy sikerként élt meg?
Osztályfőnökként a Dózsában többnapos kirándulásokat szerveztem a gyerekeknek, igyekeztem sok mindent megmutatni nekik, és mindig az volt a fontos számomra, hogy megismerjék Szombathely nevezetességeit, helytörténeti emlékeit, és találkozzanak olyan művekkel, amelyeknek olyan értékek állnak a középpontjában, mint a szeretet, a segítés. Egyszer A kis hercegből is előadtunk egy részletet. Sikerként éltem meg, hogy többen a tanítványaim közül magyartanárok lettek. Ennél nagyobb öröm egy pedagógus számára nincsen, mint hogy a diákját elindítja a megfelelő úton. Siker volt számomra az is, hogy sok gyereket nyertem meg könyvtárosként a könyveknek, nehéz sorsúakat is. Előfordult, hogy családlátogatáson beszélgettem a szülőkkel, aztán ahogy telt az idő, egyre többen gyűltek körém, és éreztem részükről a felém áradó szeretetet. Azóta is vallom, hogy mindig azokat kell a leginkább segíteni, akik a legnehezebb körülmények közül jönnek. A kis herceget egyébként itt, Oladon is előadtuk más feldolgozásban. Mindig mindenkit bevontam a munkába, a sajátos nevelési igényű, hátrányos helyzetű gyerekeket is, mert hiszek abban, hogy minden gyerek tehetséges valamiben. Volt, aki csak egy feliratot készített el, nagy gonddal formálta a papíron a betűket, és végül hihetetlenül nagy örömöt okozott számára, hogy hozzátett valamit a közös műhöz.
Mi mindenre büszke még?
Nagy sikereket értünk el országos versenyeken történelemből, volt például tanítványom, aki történelem szakot választott az egyetemen. Jól szerepeltünk könyvtárosversenyeken is, aki pedig zenében volt tehetséges, abban erősítettük. Ha valaki sportban volt ügyes, akkor abban kerestük meg számára a lehetőségeket. Az irodalom, az anyanyelv, a hazaszeretet és a művészetek kiemelten fontosak voltak számomra, és ebben volt erős az oladi iskola is. Folytattuk a József Attila mese-, vers- és novellaíró pályázatot, és ennek köszönhetjük a 15 éves csíkszeredai testvériskolai kapcsolatunkat is. Hoztam magammal a Szent Márton-kultuszt is a Martinus Vallási és Kulturális Egyesület alapító tagjaként, és sokat tettünk azért, hogy ezt népszerűsítsük városszerte. Ezt a célt szolgálta többek között a Szent Márton városi helytörténeti vetélkedő, illetve a Szent Márton-színdarab, amiért Örökségserleget kaptunk. Vezetőként új stratégiám volt: helyi szinten, az iskola környékén erősítettük a kapcsolatainkat, és a lakótelep egyesületével, nyugdíjas klubjával is segítettük egymást. Így vittük közel a gyerekekhez Szent Márton szellemi hagyatékát: az önzetlenséget, a segíteni tudást és akarást. Mindig kapcsolódtunk a városi programokhoz, a karneválon is többször szerepeltünk. És egy jó példa a szülői összefogásra, ami szintén siker: 4 és fél millió forintot gyűjtöttünk össze az udvari játszótérre. Igazgatói pályázatomban megfogalmazott célom valóra vált: az Oladi Általános Iskola nemcsak a városrész, hanem Szombathely meghatározó iskolája lett. Azt is vallom, hogy nem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk, ezért vállaltam szerepet a horvát kisebbségi önkormányzatban, és ezért indítottuk el a horvátoktatást a városban. Az álmom, hogy szülessen egy oktatási centrum az itt élő horvátság számára, valóra vált. Emellett más civil feladatokat is vállaltam városrészi egyesületben, önkormányzati bizottságban, szakmai munkaközösségekben. Büszke vagyok még családomra is, férjemre és két lányomra, akiknek támogatására, szeretetére mindig számíthattam.
Rendhagyó tanév vége felé közeledünk, és Ön éppen most megy nyugdíjba…
Nehezen éltem meg, hogy én, aki naponta éreztem a gyerekek szeretetét, lassan egy éve nem ölelhetem meg őket. Maszk, fertőtlenítés, lázmérés jött szokásba, és nagyon vigyáztunk egymásra. Április 16-án, az utolsó munkanapomon, amikor még az épület is üres volt, azon gondolkodtam, hogyan búcsúzzak így el az iskolától… de végül annyi szeretetet kaptam gyerekektől, szülőktől és kollégáktól, hogy nehéz szavakba önteni. Mindent visszakaptam abból a szeretetből és örömből, amivel a pályámon egykor elindultam. Hatalmas meglepetésként feldíszített iskolával, rózsacsokorral és más ajándékokkal vártak az utolsó napomon, a gyerekek videóüzeneteket küldtek, a szülők is elbúcsúztak tőlem, az egész tantestület pedig az udvaron énekelve köszöntött engem, miközben az ablakból figyeltem őket. Volt torta, sírás és nyugdíjba vonulási bizonyítvány is, nagyon meghatódtam. Egyébként megfordult a fejemben, hogy egy újabb ciklust elvállalok, de úgy döntöttem, hogy inkább nyugdíjba vonulok a 40 év jogviszonnyal, mert egy másik kötelességem szólít most el. Tanév végéig az egyik eddigi helyettesem viszi tovább a munkát, jó kezekben hagyom itt az iskolát. Három pici unokám van, 16 hónaposak, egy időben születtek, és Budapesten, illetve környékén élnek. Segítenem kell a lányaimnak, és van egy 94 éves nagymama is, akire ugyancsak oda kell figyelnünk. Most a családban van rám nagyobb szükség.
