Még most se könnyű, de megvolt a fokozatosság: először az óvatos kapcsolatfelvétel, aztán a tanári e-mailek, majd a virtuális tanteremben megtartott órák segítettek, hogy fejben átszokjanak a gyerekek az új életvitelre. A kicsi a konyhában, a nagy a szobájában igyekszik felvenni a ritmust, dolgozni mellettük egyelőre alig lehet, hol itt egy kérdés, hol ott. Anya, elakadt a letöltés, anya, ezt nem értem. Miközben a felnőttek is keresnek maguknak egy zugot, ahová már halkabban szűrődik be a zaj, de még van internet, és megpróbálnak létezni, netán tervezni. A saját gondolataimat azonban még mindig alig hallom, hiszen nyitva a lakásban négy laptop, kézben legalább három okostelefon, és most egymásra is jobban szükségünk van, szólongatnak, kérdeznek, megerősítést keresnek. Mindenki feszült kicsit, mert nem egyformán sikerül alkalmazkodni, és komoly erőfeszítést igényel, hogy ebben a helyzetben ne menjünk egymás agyára. Hiányoznak a távolabbi családtagok, a barátok és a kollégák, minden egyéb emberi kapcsolat, sűrűn csörögnek a telefonok, hosszabbak a beszélgetések. Vagy a csetek. És ez jó. A közösségek most próbatétel előtt állnak. Vajon együtt marad-e a tánccsoport, ahol máris nincs egyetértés a tagdíjról, megnézzük-e a videókat, és felvesszük-e a gyakorlást? Mert fájó szívvel vesszük tudomásul, hogy míg másnak a közösségi médiában tett bejegyzések szerint sokkal több ideje lett, nálunk nem ez a helyzet, sőt. Oda a menza is, most nincs kibúvó, főzni kell a családra, meg mosogatni. Legalább egy idős házaspárt a közelben kinézni, és nekik segíteni. A tornaórák a szabadban zajlanak, addig mehet a kerti munka, miközben azon jár az eszünk, mivel folytatjuk utána. Érzem, nem lesz itt rend, csak kissé zavaros új rendszer, egy ideig. Aztán néhány hónap múlva kiderül, milyen árat fizetünk érte.

kép: hitechglitz.com