-    A csapat kapitánya, az NB I./B-s góllövőlista vezetője vagy, emellett komoly NB I.-es tapasztalattal is bírsz, édesapád pedig a klubelnököd és egyben az edződ is. Ez utóbbi tény az oka, hogy annak idején éppen a kézilabdát választottad, egyfajta családi indíttatásból?

-    Anyukám és apukám is kézilabdázott fiatal korába, így volt ugyan némi kis ráhatásuk, hogy én is próbáljam ki ezt a szép sportágat, de igazából magam választottam. Ki próbáltam előtte még az úszást is, de igazából a kézi ragadott meg. Általános iskolába a Gothard Jenőbe jártam, középiskolai tanulmányaimat a Nagy Lajos Gimnáziumban végeztem, most pedig az ELTE Savaria Egyetemi Központ hallgatója vagyok. Itt sportszervezői szakra járok.

-    Ez nyilván azt is jelenti, hogy később, pályafutásod befejezése után is a sport világában képzeled el a helyedet. Amúgy mikor érzeted először, hogy érdemes a kézilabdát igazán komolyan venni, mert van benne perspektíva a számodra?

-    Hat éves koromtól Ikervárra, Horváth Jani bácsihoz jártunk edzésekre, majd amikor a Szombathelyi Sportiskola, a Haladás és a Student Comfort KUK egyesült, akkor egy olyan utánpótlás bázis kezdett kialakulni, amelyben megteremtődtek a komoly munka feltételei. Ekkor 8-9 éves lehettem. Eleinte a sportiskola színeiben versenyeztünk, majd megalakult a Szombathelyi Kézilabda Klub Akadémia. Én igazából középiskolás koromban köteleztem el magam végleg a kézilabdával, persze addig is élveztem a játékot, de valahogyan akkor jött külső megerősítés hatására az a löket, ami biztossá tett a döntésemben. Amikor pedig az egyesületnél kimondták, hogy megcélozzuk az első osztályt, akkortól még komolyabban álltam a munkához. Igazából ekkor tudatosult bennem, hogy nekem ezt kell csinálnom!

-    A jutalom nem is maradt el, hiszen feljutottatok – a Te remek játékodnak köszönhetően is az NB I.-be. Aki egy kicsit is járatos a női kézilabda világában, az tudja, hogy a magyar a világ talán legerősebb bajnoksága, ahol világsztárok sora játszik. Három évet töltöttek az élvonalban, gondolom, hogy hiányzik az NB I. légköre, s ez éppen elég motiváció a feljutási harcban?

-    Természetesen hiányzik, nagyszerű volt a Győri ETO és a Fradi ellen parkettre lépni. Az élvonalbeli meccseknek megvolt a maguk különös varázsa és hangulata. Éppen ezért vagyunk motiváltak, mert szeretnénk az akkori sportélményeket újra átélni. Ehhez pedig vissza kell jutnunk az első osztályba!

-    Apropó, ha már a világsztároktól hemzsegő két kézicsapatot említetted, vannak példaképeid?

-    Igen, de csak egyikük kézilabdázó. Nikola Karabatić (szerb születésű, francia olimpiai, Európa- és világbajnok sportoló. A Szerk.) játékát nagyra tartom. Mellette a három éve sajnálatos módon elhunyt Kobe Bryant és Michael Jordan amerikai kosarasok voltak rám nagy hatással.

-    Ugyan nem példa nélküli, de mindig izgalmas, amikor valakinek a szőlője egyben az edzője is. Nálad is áll ez, hiszen édesapád, Pődör Zoltán a szakmai irányító a csapatnál. Ilyenkor az edző saját gyermeke felé kétféle módon szokott megnyilvánulni: vagy engedékenyebb vele szemben vagy szigorúbb. Nálad melyik állítás az igaz?

-    Úgy gondolom, hogy az utóbbi, azaz szigorúbb. Amikor még nem ő volt az edzőnk, úgymond „csak” az egyesületi elnök, már akkor úgy éreztem, hogy nekem jobban meg kell dolgoznom a helyemért, mert nagy volt az elvárása velem szemben. Amúgy apaként jóval engedékenyebb, de a sport és a tanulás területén nem ismer pardont. Apuval egyébként szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk.

-    Otthon is téma a kézilabda vagy inkább kerülitek?

-    Próbáljuk száműzni, de igazából elkerülhetetlen, hogy ne jöjjön szóba, ráadásul a testvérem Blanka, akivel nagyon bensőséges a kapcsolatunk is a csapat tagja, s miután anyu is kézizett, így talán ez természetes is.

-    Aki élsportra adja a fejét, ha sikeres szeretne lenni, akkor nagyon sok olyasmiről le kell mondania, ami más fiatalnak az élet természetes velejárója. Ennen tükrében, mi az, ami téged pihentet, van-e valamilyen hobbid? 

-    Egyrészt a kézilabda mellett ott van még a főiskola, tehát nincs túlságosan sok szabadidőm. Fotózni nagyon szeretek, s van két kiskutyám is, amelyekkel szívesen sétálok. Sőt néha még a kutyamenhelyre is elmegyek, és az ottani kutyákat is megsétáltatom. Másra pedig tényleg nincsen már időm. Ha valamennyi mégis akad, akkor főként a pihenő időszakokban szívesen utazom.

-    Visszatérve még a kézilabdához, tudjuk, hogy a szezon előtt meghosszabbítottad a szerződésedet, bár voltak más, komoly, első osztályból érkező ajánlataid. Sokat gondolkodtál a folytatáson? 

-     Érdekes módon apukám teljesen rám bízta a döntést, én pedig úgy éreztem, hogy kötelességem segíteni a klubot abban, hogy mielőbb visszajussunk az NB I.-be. Ezért nem gondolkodtam sokat, ráadásul az egyetemből is már csak egy évem van hátra, így minden a maradás mellett szólt. A város, a klub és az a közeg, amelyben most is vagyok annyit adott, amiből úgy érzem, hogy tudásomnak megfelelően nekem is vissza kell adnom valamennyit.