Tapasztalatait a közösségi médiában osztotta meg a szombathelyi ismerősökkel. Mint írta, alig jött meg az előző heti útról, ismét munkába állt a Karitásznál, ahol az összegyűlt adományok célba juttatásában kellett segédkezni. "Azonnal igent mondtam, és utána jött a döbbenet, most nem a magyar határra megyünk, hanem átkelünk Ukrajnába. Az országba, ahol jelenleg háború zajlik, ahonnan több millióan menekültek el alig egy hét alatt, és a számuk csak növekedni fog" - fogalmazott posztjában, és részletesen megosztotta olvasóival a történteket.
"8 autós konvoj haladt a határ felé, rajta 11 tonna segélycsomag több millió forint értékben" - részletezte. "A tiszabecsi határátkelés még úgy is 1,5 órába telt, hogy külön engedélyünk volt és vártak minket" - tette hozzá. "Kifelé nem volt nagy forgalom, az országba befelé annál nagyobb. Ukrán autók százai várakoztak, sokan gyalog, bőröndökkel a kezükben igyekeztek. Az autóikat a másik országban hagyva menekülnek a borzalmak elől. Ők már nem a kárpátaljai magyarok, ők már az ország különböző pontjairól érkeztek ide. A tömeghez képest nagy a csend, az emberek meredten néznek maguk elé, néha egy-egy gyerekkacaj töri meg a némaságot. Odanézek, keresem a hang forrását. Egy óriás plüssállatot cipel magával, kistáskával a hátán. Ennyi maradt meg a gyerekszobájából, az a nagy plüssunikornis. Senki sem tudja, mennyi időre hagyják el otthonukat, országukat. Valaha visszatérhetnek? Ha visszatérnek, mi fogadja őket? Hányszor lehet új életet kezdeni? Szívszorító látvány szívszorító gondolatokkal, itt még erős voltam, nem tudtam, mi fog még rám várni" - öntötte szavakba érzéseit a fotós.
S így folytatta: "A határon átkelve a helyi segítőszervezet elnavigál minket egy titkos raktárba. Elmondják, azért titkos, mert hadi állapot van, az ukrán állam bármire ráteheti a kezét. Fotózni csak odafigyeléssel lehetett. Egy kisbusz kivételével mindent kipakoltunk, az utolsóban voltak a legfontosabb dolgok. A raktárból elindultunk a következő megállóhoz, egy árvaházhoz. Hamar előbukkannak a gyerekek, a fiatal kamaszok, és segítenek bepakolni. Játékok, írószerek, gyerekruhák, amikre csak szükségük lehet. Majd beljebb invitálnak minket az igazgatói irodába, ahol - mint kiderült - 3 igazgató van jelen. Nem értettük a dolgot, majd történetmesélésbe kezdtek" - így a posztoló.
A történet pedig ez volt: "Ez az árvaház korábban is megvolt, sok gyerek lakott itt, de most számuk megduplázódott. Egy másik igazgató vette át a szót, ő egy a Donyeck régióban lévő árvaház igazgatója, ami közel van a Krím-félszigethez. 2014 óta hadi állapot van azon a környéken, vagyis 6 éve. A gyerekek többsége ebben nőtt fel, egy hadi állapotban. Aztán lett egy lehetőségük, és az árvaház minden lakóját el tudták vinni egy nagy üdülésre, hogy kiszakadjanak a háború nyomása alól, elmenjenek egy másik helyre pihenni közösen. Kijev mellett egy üdülőhelyre vitték a gyerekeket.
A meglepetés ezután jött, kitört a háború.
A gyerekeket levitték napokra a pincébe, majd kimenekítették őket. A háború félelme elől jöttek el, de mégis rájuk talált. A magyar határ közelében két otthon között osztották szét a gyerekeket. Előkerül egy telefon is, egy videót mutatnak körbe szétlőtt, darabokra hullott épületekről. Ennyi maradt a kijevi táborból, ahol pár nappal ezelőtt voltak. Már itt sokunknak a torkában dobogott a szíve, és kerestük a zsebkendőket a zsebünkben, de erősek voltunk" - írta Bexter, mert itt még 'csak' az igazgatókkal beszélgettek.
"A beszélgetés után körbevezettek minket az épületben, megmutatták, hol laknak a gyerekek. Egy faágy és egy kórházi kis szekrény. Ennyi, amijük van, ennyi az életük, ami oda befér. Nem tudják, meddig lesznek itt, nem tudja senki sem, mi lesz velük. Az ebédlőben találkozunk a gyereksereggel. 6-12 évesek lehettek, hangosan beszélgettek, és ettek egy pici fémtányérból. Egy kis krumplipüré és egy kis csirkecomb. A konyhán önkéntesek segítenek be fizetés nélkül. Az étvágyuk nem lett kisebb, hogy többen lettek. Majd az igazgató szól hozzájuk, és elmeséli nekik, kik vagyunk, és miket hoztunk. Megtapsolnak, boldogan néznek ránk. Majd feltartják a kezüket, és szívecskét formálnak vele!
Eddig bírtam, eljött az a pillanat, amikor az érzéseimet nem tudom visszafogni. Sírásba kezdek, el kell hagynom a házat, és akkor tör ki belőlem igazán. Sok boldog gyerek, nehéz múlttal és olyan beláthatatlan jövővel. Nem tehetem, de hoznék a nyakamba, amennyit csak tudnék, csak ne ott legyenek, ne ilyen életük legyen, ne legyen ilyen életük, hiszen csak gyerekek!" - zárta sorait Vass Péter, akinek az eredeti bejegyzése itt olvasható, még több képpel:
