Ilyen tavasz után mindennél jobban vágytunk a Balatonra, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve néhány nappal a tanév utolsó napja előtt szállást foglaltunk a tópartra. A keresgélés első percében feltűnt, hogy szinte az összes elfogadható hely ki volt már adva, ezért a kevésbé frekventált településeket vettük célba, nagy reményekkel. A hétvégét Balatonszemesre terveztük barátoknál, úgy volt hát logikus, hogy ez ne essen messze, így jött szóba Fonyód. Bookingos foglalásunk egy pillanat műve volt, hurrá!
Egy több mint húszszobás panzió legszebb és legnagyobb lakosztályát kaptuk, meglepetésünkre, miután a tulajdonos kevésbé nívós szálláshelyén vettünk ki egy kisebb szobát, ám ő önhatalmúlag átirányította a családot az egyébként is teljesen üres hotelbe. Nem bántuk, de szokatlan a magyar vendéglátásban ez a nagyvonalúság. Hamar kiderült, hogy a szezon első – és ezekben a napokban egyetlen – vendégei vagyunk a wellness-részleggel is felszerelt kis szállodában, ez a szolgáltatás azonban a múlt héten még nem volt elérhető, tekintve, hogy a veszélyhelyzet utolsó napjait éltük. A négyfős család két éjszakája reggelivel 90 ezer forint volt, ami a szolgáltatás színvonalát nézve nem volt ugyan olcsó, de a valóságtól elrugaszkodott sem, aminek a kínálatot végigböngészve örülni lehetett. A hoteltulajdonos elárulta, hogy az egyébként 70-80 százalékos kihasználtsággal működő panzió idén legjobb esetben is félházra számít az eddigi foglalásokat nézve. Az itt töltött két napban minden kívánságunkat teljesítette a csekély létszámú személyzet. Az is kiderült, hogy a korábbi szezonokban a mostani kettő helyett tízen látták el a hotellel és az étteremmel kapcsolatos teendőket. Ha vörös szőnyeget nem is terítettek a lábunk elé, de
lépten-nyomon megvendégeltek bennünket valamivel, a gyerekeket finomságokkal traktálták, és még csak nem is mondanám, hogy ez volt a lényeg… szívesen beszélgettek velünk, sőt kifejezetten hívtak, marasztaltak bennünket egy-egy jó szóra jövet-menet.
Sőt, további éjszakára kínálták fel a családnak a szobát, mondván, nincs rá foglalás, nekik szinte mindegy, lakják-e, vagy sem. Az ajánlattal csak a későbbi programunk miatt nem tudtunk élni, ami szimpla pech. Örültek, hálásak voltak nekünk, hogy a szezon elején, pocsék időben is hagytunk ott némi pénzt, ezért az esti italok után egy búcsúebédre is meghívtak négyünket. Nem tudok nem drukkolni nekik azért, hogy a nyár a várhatónál jobban alakuljon számukra.
Hasonlóan jó a tapasztalatunk a part menti büfésoron. A többség ugyan zárva volt, de a néhány nyitva lévő étterem felkészült volt, és előzékeny. Nincs nyár hekk nélkül – még ha tíz deka 400 forint is –, tudják ezt a vendéglátósok is, de ponty, sőt pisztráng, és lazac is volt kéznél, és nem is volt rossz. A további kínálat ugyan szűk volt, de mindenki talált fogára való vacsorát, amiért négyen, fejenként egy-két itallal együtt alig fizettünk többet, mint tízezer forint. Ennél jobban fájt a badacsonyi hajójegy ára, ami a négyfős családnak Fonyódról oda-vissza 8600 forint volt, ráadásul szűkített menetrend volt érvényben. A koporsóhegy örök szerelem, és élőbb, pezsgőbb is volt a partnál. Fiatalok csapatokba verődve járták a kéknyelűsorok mellett húzódó borkiméréseket, és kirándulóból is akadt bőven. Egy népszerű borászat teraszáig kapaszkodtunk, ahol egyszerű, háromtételes borkóstolót és egy pici sajttálat kértünk csak, majd csorogtunk is vissza a víz mellé, fagyizni. Egy gombóc ugyan 350 forint volt, a jeges kávé pedig egy ezres, de nem volt csalás, finom volt mind. Az ajándékboltosnál is hagytunk egy komolyabb összeget, ám nem bántam. Beszélgettünk, és kiderült, hogy március második hetében rendelte meg a most kirakott árut, majd pár nap múlva jött is a kijárási korlátozás. Pedig hagyományosan a nemzeti ünnepen szokott kinyitni. Most úgy látja, jól döntött akkor, ami a rendelést illeti, mert szép portékákat tud kipakolni, igaz, volt pár fejfájós hónapja. Amint lehetett, májusban kinyitott, és bár vásárló alig akadt, már ő sem bírta a bezártságot, inkább kiült a boltja elé, ha unatkozott is.
Múlt héten már osztrák, német vendégek jártak erre, sőt, angolokkal is találkozott, ki tudja, mifélék és hogyan, de jöttek. Egy vagyon minden apróság, de most tőle sem sajnáltam a csecsebecsék árát.
Az úgynevezett „rablósor” nem volt üres most sem, de a büfék harmada zárva volt. A többi helyen egy-két asztalnál ültek, és ahogy hallottam, egy darabig nem is számítanak jobb forgalomra. Azt mondták, alkalmazottat nem vesznek fel, mert nem tudják, mi lesz, így tervezni is lehetetlen. Többnyire tehát a tulajdonosok és családtagok szolgáltak ki a nyár első hetében. Aki nem nyit ki, annak is csak a villanyszámlája lesz kisebb – állították a bátrabbak.
Visszahajózva Fonyódra, még megnéztük a kutyás szabad strandot. Nos, szabadság ide vagy oda, a kiírás szerint belépőjegyet kell váltani, legalábbis jó időben, ám most megúsztuk. Mindenesetre a felnőttjegy ötszáz, a gyereké háromszáz forint, ami nem sok, de nincs ingyen, az biztos. A kutyás strand feketehumorral kárpótolta a csöpögő esőben és 18 fokban sétáló nyaralókat: egyetlen büféjének specialitása a hot-dog volt. Nos, nekünk nincs kutyánk… A strand viszont tiszta, rendezett.
Később még útba ejtettük a lellei Kishegyet, ahol sokak kedvenc pincéjét látogattuk meg. Az étel- és italkínálat korrekt volt, az árak viszont kissé magasak. Talán mert a hideg őszi időben mindenki idemenekült. Ezzel a jelenséggel – a hirtelen megugró kereslettel – tehát az árlista rögtön lépést tudott tartani, a kiszolgálás viszont nem. Hosszú volt a várakozási idő, szemmel láthatóan alultervezett volt a személyzet létszáma, de ilyen lehet az átmenet karantén és nyaralószezon között. Nekik is drukkolok.
Várakozás, remény, bizalom – ez jellemezte múlt héten a környéket, és feltűnt, hogy a vendéglátósok többsége szkeptikus volt még azzal kapcsolatban is, hogy volt-e itt valamiféle vírus egyáltalán.
Egyikük viszont azt mesélte, hogy egy ismerőse vért akart adni egy közeli vérellátóban, de arra hivatkozva nem engedték neki, hogy Olaszországban járt. Novemberben. Szerinte a bennfentesek tudták, mi lesz… Hogy ez igaz-e, vagy sem, talán sosem derül ki, viszont a két szememmel láttam, hogy a Balaton csak ránk vár.
