- Hogyan kezdődött a kézilabdával a kapcsolatod?
- Sótonyi vagyok, kézilabdázni 8 évesen a szomszéd községben, Ikerváron kezdtem el. Horváth János edző választott ki, akivel amúgy szüleim pinceszomszédok voltak. Van két bátyám, akikkel kiskoromban sokat verekedtem. Mondhatjuk, hogy olyan fiús lány voltam, s ezt meglátva János bácsi a kézilabdázókhoz hívott.
- Hamar megszeretted a kézilabdát?
- Igen, nagyon hamar. Ebben talán az is közrejátszott, hogy sportos családban nőttem fel, testvéreim ugyanis fociztak. A szüleim pedig a kezdetektől fogva támogattak mindenben, ami nagy segítséget jelentett. Nélkülük nem tartanék ott, ahol most tartok.
- Ikervárról egy nagy lépéssel a híres Győri ETO-ba kerültél.
- Igen, volt egy együttműködés az ikervári és a győri klub között. Amikor az ETO-ba kerültem, akkor hetente háromszor Győrben, háromszor pedig itthon edzettem.
- Milyen volt egy ilyen világhírű egyesület kötelékébe tartozni?
- Nagyon nagy lehetőségnek fogtam fel. Szerencsére mindjárt az első számú utánpótláscsapatba kerültem be, nagyon sokat tanultam meg a játékról ott. Három évet játszottam így, amikor el kellett dönteni, hogy Győrbe költözzek-e, vagy maradjak itthon. Szüleimmel közösen úgy döntöttünk, hogy inkább Szombathelyre igazolok, az akkori Studentnél komoly munka folyt, a csapat még a Győrnél is jobb volt az akkori korosztályomban.
- Mondhatjuk, hogy nem bántad meg.
- Igen, most már hét éve vagyok itt. A mai napig Sótonyból járok be, közben a Nagy Lajos Gimnáziumban leérettségiztem.
- Hogyan fogadtak, mint volt ETO játékost annak idején?
- Természetesen egy kicsit tartottam attól, hogy esetleg nagyképűnek fognak tartani, mint volt riválist, de szerencsére mindenki kedves volt hozzám, így sikerült gyorsan beilleszkednem. Izgulós típus vagyok, emlékszem, az első edzésre szorongva jöttem, ami azután hamar elmúlt.
- Azután szép fokozatosan felépítetted magad, s tavaly már az NB I.-ben is bemutatkozhattál. Milyen érzés volt igazi világsztárok ellen játszani?
- Meglepődtem én is magamon, mert nem izgultam, sőt inkább vártam ezeket a meccseket. Meg akartam mutatni a nagynevű játékosok ellen is, hogy mit tudok. Jó érzés volt sok néző előtt pályára lépni, s azokkal összecsapni, akiket előtte a tv-ben csodálva néztem.
- Akkor bizonyára most nincsen szükséged külön motivációra. Gondolom, éppen elég az, hogy ha visszakerültök az első osztályba, akkor ismét nagyszerű meccseken játszhatsz, igazi klasszisok ellen. Van köztük olyan, akit példaképednek tartasz?
- Konkrét példaképem nincsen illetve időszakonként más-más kézilabdázóra nézek fel. Ha valakit mégis ki kell emelnem, akkor Lukács Viktória az, ő is jobbszélső, mint én, talán ezért is figyelem jobban az ő játékát.
- Nyilván a kézilabda tölti ki a mindennapjaidat. Mi az, ami kikapcsol, van-e valamilyen hobbid?
- Olvasni nagyon szeretek, főként pszichológiai szakkönyveket, krimiket és romantikus regényeket. Miután annak idején hat évig jártam Sárvárra zeneiskolába, alapfokú végzettségem is van. Otthon van egy pianínóm, ha van egy kis szabadidőm, akkor szívesen zongorázok.
- Végezetül arra lennék kíváncsi, hogy a csapaton belül van-e olyan lány, akivel különösen szoros a kapcsolatod, akivel örömödet és bánatodat is bátran megoszthatod?
- Győri Vikivel, Christe Dalmával és Szmolek Apollóniával – miután már ifi korunktól együtt játszunk – több szabadidőnket töltjük együtt. Ám nyugodtan mondhatom, hogy a többiekkel is jó a kapcsolatom.
