-    Hogyan reagáltak a különböző generációk a mostani helyzetre? Mi a tapasztalata?
-    Azt látom, hogy a fiatalok nagyon vehemensen reagáltak az idősek magatartására, és ez egy hibás hozzáállás. Sőt, felütötte a fejét egy egészen szélsőséges nemzetközi mozgalom is a közösségi médiában, a #boomerremover, vagyis annak a véleménynek a hangoztatása, hogy a vírus az időskorúak „eltávolítását” szolgálja, ami jól mutatja, hogy soha nem látott feszültség tör elő sokakból. Őszintén mondom, egyikünk sem gondolhatta korábban, hogy ilyen krízishelyzetbe kerülünk valaha. Vannak bizonyos motívumok, amelyekből látszik, hogy generációs szinten reagálunk.

-    Tényleg, miért nehéz otthon maradniuk a 65-70 év felettieknek?
-    Azért, mert a veterán és a babyboomer generáció olyan világban nőtt fel, ami tele volt félelemmel. Előbbiek a légópincében ülve vészelték át a bombázást a második világháborúban, utóbbiak átélték a beszolgáltatások, a padlássöprések, az ávó, a hidegháború időszakát. Beszéltem idős emberekkel, és elmondták, hogy

’56-ban is ki kellett menni élelemért a házakból, igaz, hogy lőttek közben, de túlélték. Nem intézte el helyettük az önkormányzat, és most sem erre rendezkedtek be.

Úgyhogy kimennek az utcára, a piacra, és ezzel nem akarnak senkit bosszantani, egyszerűen ilyen élményeik vannak, és ezek jönnek elő a mostani korlátozások hatására. A fiatalok pedig, akik nem éltek át ilyesmit, nem értik ezt meg, nem gondolnak abba bele, hogy ez egy generációs attitűd, amit érdemes megvizsgálni és számolni vele. És a társadalom sem ad valós válaszokat az ő igényeikre. Lássuk csak, a gyerekek számára ott van a digitális tanulás, a felnőttektől azt kérték, dolgozzanak home office-ban, de mi van az idősekkel? Ők nem szoktak internetezni, ők piacra szoktak járni. Nem készítette őket fel senki, csak megkapták az utasítást, hogy maradjanak otthon. Jó, és mit csináljanak? Nem a számítógép előtt szocializálódtak, nem tudnak egyik napról a másikra ott kapcsolatot keresni a külvilággal.

-    Mit kellene tennünk?
-    Az idős emberek egyharmada, mintegy 600 ezer ember teljesen egyedül él. Feléjük is másképp kell fordulni, és a házastárssal, családdal élők felé is. Úgy vélem, társadalmi összefogással kell a kérdéseikre választ találni, például néhány önkéntes rendszeresen látogassa őket, mindig ugyanaz az ember, akár csak az ajtóig menve is, de ismerős legyen, alakuljon ki bizalom felé. Ebben a bizonytalan világban erre lenne szükségük. Össze lehetne dobni a régi DVD-ket, sok nyugdíjasnak van még lejátszója hozzá, és a segítés tapasztalatait megoszthatnánk egymással. Olyan lelkesek vagyunk, amikor a gyerekneveléssel kapcsolatos tanácsokat adjuk-vesszük, most az idős szomszéd vagy rokon segítésében is tapasztalatot kellene cserélni.

-    Hogyan látja a gyerekek helyzetét, akik most otthon tanulnak?
-    Ahhoz képest, hogy pánikszerűen indult el a digitális oktatás, jól működik, megugrottuk a lécet. Vannak persze negatív példák, ahogy az offline iskolában is voltak, de többségében alkalmazkodott a helyzethez gyerek, szülő, pedagógus is. Nyilván ahol nincs megfelelő eszköz otthon, csak egy-két okostelefon, ott nehezebb lehet, de talán ez csak felnőttszemmel tűnik így, a gyerekek nagyon rugalmasak tudnak lenni.

-    A tanulás egy dolog, de másban is megváltozott az életük, nem találkozhatnak a kortársaikkal. Milyen hatással lesz ez rájuk?
-    Minden krízis meghatározza az adott generáció életét. Így volt ez a veteránokkal a világháború után, a bizonytalanság beépült a mindennapjaikba. A baby boomerek a kommunizmusban nőttek fel, ők spájzolnak, tartalékolnak, az étkezés áll az életük középpontjában. Az X, Y és Z generáció már nem élt át ilyesmit, ezért ők hedonisták lettek, én központú világszemléletük van, ha leegyszerűsítjük a dolgokat.

Az alfások, a legfeljebb 10 éves gyerekek azok, akik most – mondjuk így – karanténgyerekek lesznek. Ez az egész az ő generációjukon hagyja majd a legnagyobb nyomot.

A 3 év alattiak alig érzékelik, mi történik, örülnek, hogy otthon vannak. A felső tagozatosok pedig már rutinosan találkoznak egymással a digitális térben, csetelnek, barátkoznak, játszanak. A kettő közöttieknek lesz nehéz: a kiscsoportos óvodás nem tudja befejezni azt a fontos évet a kortársai körében, amikor megtanulhatná az alapnormákat, hogy nem csak ő van a világon, hogyan kell viselkedni a többi gyerekkel, nekik nagyon fog hiányozni ez a közeg. Egy szülővel nem ugyanazt éli meg, nem beszélve arról, hogy sokuk nem is a szülővel van otthon, hiszen vannak, akiknek dolgozni kell menni most is.

-    Mi lesz velük így?
-    Azt nem tudjuk most megmondani, hogy milyenek lesznek, de mások, az biztos. És ez okoz majd némi feszültséget. Hogy mekkorát, az attól függ, hogyan ér ez az egész véget. Eufóriával, amit a gyerekek is átélnek majd, és ennek lesz pozitív hozadéka, vagy marad a folyamatos félelem.

-    Vajon milyen hosszú távú hatása lesz a társadalomra a járványnak? Mindannyian megváltozunk?
-    Egyelőre olyan rövid időszakon vagyunk túl, másfél hónapon, hogy ez egy emberélet hosszúságához képest nem annyira sok. Kína példája mutatja, hogy a korlátozások lazítása után ünnepelnek, utaznak az emberek, és vissza is csúsznak a járványba. Hasonlít ez az egész a régi háborúk utáni időkhöz, amikor a sok szörnyűség után egymás nyakába borulnak a túlélők, kitódulnak az utcára, de ez esetben a láthatatlan ellenség most visszajöhet több hullámban közénk. Na, akkor biztos, hogy nagymértékű átalakulás megy végbe az emberi viselkedésben, és az eddigi generációs minták követése helyett új, 21. századi társadalmi reakció várható: el fogunk kezdeni félni másoktól, nem bízunk majd egymásban, mert mindenki potenciálisan fertőző lehet. Ez a fő kockázat.

-    Az lehetetlen, hogy nem lesz valami haszna végül, és nem tanulunk belőle!
-    Kevésbé hiszem, hogy globális változások következnek be, inkább azt gondolom, hogy egyéni szinten tudunk most tanulni: lelassulunk, egymásra figyelünk, segítünk, megértünk. Ha ez elkezdődik, idővel globális szintű változás is elképzelhető. Mert mi történik? Rácsodálkozunk, hogy otthon is lehet kenyeret sütni, hogy bizony lehet a gyerektől online dolgokat tanulni, mert megmutatja a zoom-ot, és a negyvenes szülők házibulit tudnak csinálni. Az Y-os szülő az óvodás gyerekét szórakoztatja most, és rájön, hogy mennyi kreativitás rejtőzik benne. A tinédzserek már megtanulták az iskolában az önkéntességet, és most bebizonyosodott, hogy szociálisan érzékenyek, mennek és segítenek. Elkezdtük tisztelni az egészségügyben dolgozókat, a boltosokat, a kukásokat – csupa olyan embert, akiknek eddig szóba sem került a társadalmi megbecsülése. Egészen biztos, hogy bár apró dolgok ezek, ha tudatosítjuk őket, beépülnek az agyunkba, a hosszú távú memóriánkba, és nyomot hagynak. Így lesz aztán ennek az időszaknak jó hatása is az életünkre.