Keresztes Ilona vendége Illés Fanni úszó, paralimpiai bajnok volt a Mégis podcastban.
Fanni azt mondja, ő lábak nélkül önmaga, de a negatív kommentek azért megviselik. Nemrég egy tévéműsorban az egyik csapattársa táncolt, és a szerepléséhez kapcsolódó negatív kommentek nagyon rosszul estek még Fanninak is. „Azt láttam, hogy mindent beleadott, mindent megtett, és mégis a bántást kapja. Olyan jó lenne szépen élni egymás mellett, anélkül, hogy ilyen megjegyzéseket tennénk egymásra!” – mondja.
Fannit a születése után elválasztották a szüleitől három hétre, és ennek a következményeit a mai napig érzi.
„A sport kapcsán voltam pszichológusnál, ő is mondta, hogy van problémám ezzel. Hiába szeretgettek a nővérek és az ápolók, ilyenkor a gyereknek a szüleire van szüksége. De érdekes, hogy amikor megszületett a fiam, megtapasztaltam ezt a fajta egészséges kötődést, akkor először. Azt, hogy néhány percet is nehezen bírok ki nélküle. Tudom persze, hogy kell az énidő, szoktam is figyelni rá, hogy legyen, de mégis, ez egy nagyon jó érzés, hogy végre tudok így kapcsolódni valakihez.”
Fanni azt mondja, a férje, Álmos tanította meg arra is, hogy kimutassa az érzéseit. Mindig igyekezett valahogy tudatni az illetővel, hogy szereti, de a simogatás, puszilgatás kimaradt.
„Érdekes egyébként, hogy már három éve együtt voltunk, amikor én először feltettem Álmosnak a kérdést:
'Nem zavar, hogy nincs lábam?' Azt mondta, így ismert meg, sosem zavarta.
De én azért féltékeny voltam, úgy voltam vele, hogy bárkibe beleszerethet, hiszen bárki, akinek van lába, csak jobb lehet nálam. Szóval volt ilyen problémám, de nagyon jól reagált erre is Álmos, azt mondta, hogy ahogyan mi tudunk beszélgetni, ahogyan kiegészítjük egymást, azt nem pótolhatja senki.”
Fanni elfogadta magát így, lábak nélkül, de ezért meg kellett dolgozni. Az uszodában szégyellte a testét, általában rögtön beugrott a vízbe, hogy ne lássa senki. Tudta persze, hogy a víz átlátszó, de valamiért mégis biztonságban érezte magát ott. „Azt hiszem, 25 éves koromra tudtam levetkőzni ezeket a gátlásokat, és elfogadni magam. Érdekes, hogy ez egybeesett azzal, hogy megszabadultam a műlábaimtól.
Addig műlábakkal és két mankóval közlekedtem, és nem szerettem.”
Sokat kellene még fejlődni, sok helyen akadálymentesíteni, de Fanni azt meséli, múltkor épp ment valahova tömegközlekedéssel a kisbabájával, és teljesen akadálymentesen eljutottak oda, ahova akartak.
„Magamra kötöm a kisfiamat, és úgy ülök a székbe. Sokszor megyünk így, ketten.
Persze volt már olyan, hogy hisztizett, de akkor megetettem, és az megoldotta a problémát. Szóval nem félek attól, hogy valami történik, vagy ilyesmi.”
Ez is nagy dolog, mert azt meséli, félt attól, hogy a gyerekét majd csúfolni fogják miatta, vagy esetleg nehezebben fogja tudni ellátni a picit, de a férje ebben is segítette, azt mondta, nagyon jól bánik a gyerekekkel, így biztosan jó anya lesz.
Fanni sokszor látja az embereken, hogy nem tudják elképzelni, hogyan él otthon. „Pedig nagyon ügyesen közlekedek a padlón, bármennyi kilót tudok cipelni is.
És lehet, hogy nem tudom a babámat két perc alatt kivinni a hálószobából, de három és fél perc alatt már igen.
Vágyom rá, persze, hogy ne legyenek előítéletesek az emberek, lássák, hogy meg tudom csinálni, és voltak is ilyen megkeresések, hogy lefilmeznék, ahogyan élünk. De úgy voltam vele mégis, hogy nem szeretném az otthonunkat mutogatni.”
