Elmennek. Egytől egyig. Elkövetők, áldozatok és a hősök is.

Fogynak a túlélők – végignézték a korcsosulást, s hogy egyikünk sem betonkemény.

Hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul, annak a dolgát már ránk bízták.

Ötvenhat hamarosan negyvennyolchoz hasonlóan egy elvont ideává válik – bizonyos értelemben már most is az –, az élő történelem egy-egy darabkája pedig visszavonhatatlanul sírba száll azokkal, akik átélték, látták, érezték a forradalmat. A múlt század húszas éveiben az utolsó szabadságharcos honvédektől búcsúzhattunk – szemükbe nézni a viharvert fényképeken át még ma is megrendítő élmény. Száz évre rá már az ötvenhatosaink fogynak. 

Cseh Tamás – vagy Bereményi Géza – korosztályának még bort susogva mesélt a Corvin-közről a szomszéd nagyfiú,

elmondta az eltörölni kívánt közelmúlt „ellenforradalmi” emlékeit. Igen súlyos, évszázados teher ez rajtunk: minden nagy küzdelem, minden bukott szabadságharc után évtizedekig hallgatásra kényszerülni. Ez a hallgatás az életben maradásért kötött kompromisszum, síremlékek, méltatások és pátosz nélkül, míg az árulással diadalmaskodott ellenség fennen hirdetheti a legaljasabb hazugságokat. A spionok hálózatával át- meg átszőtt második nyilvánosságban az ilyen balladaszerűen megőrzött és továbbadott történeteket csak suttogva lehetett elmondani, vagy éppen rejtjelezve, bújva ott, romok alatt, sorok között.

Emlékezni még a hetvenes években is veszélyes volt – ha elfeledkezett az ember magáról, és nem megfelelő társaságban szólta el magát, hamar kész volt a baj. Ezt kisebb-nagyobb téttel sokan megtanulták; a megingathatatlannak tűnő rendszer tett róla, hogy számosan hajlandóak legyenek kiegyezni a felejtésben, hiszen az ember – szintúgy pszichológiai alapvetés – hajlamos olykor a túlélés, a boldogulás érdekében még a saját emlékeit is megmásítani.

Amit ennyi ideig elnyomtak, várnánk, hogy elementáris erővel törjön felszínre akkor, amikor már lehet.

Naivság lenne: az elfojtás nagy úr – az elfojtás, a traumák és az esetleges kényszerű megalkuvás miatti szégyené még nagyobb. Nagyonis jellemző, hogy a végül mártírhalállal megváltott kommunista miniszterelnök újratemetésén sem egy volt ötvenhatos mondta a gyújtó hangú beszédet, s hogy a sok ezer ötvenhatos hős, a millió szemtanú egy része is csak fokozatosan lépett ki a fényre, a negyvenedik, ötvenedik, hatvanadik évfordulón sikerült csak szóra bírni azokat, akiket egyáltalán lehetett.

Mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy néhányukkal én is beszélhettem, és rendkívül megtisztelőnek, hogy nem csupán a forradalom néhány nagy ikonjával, de olyanokkal is, akiknek a történetét kevesek között segíthettem megőrizni az utókornak. Mint a „nagyszőlősi srácok” egyike, Milován Sándor; a kilencedikes gimnazista társaival a málenkij robottól roppant gerincű felnőttek helyett vette fel a zászlót, és kezdett szervezkedni a szovjetek ellen,

mai ésszel felfoghatatlan bátorsággal az akkor éppen a Szovjetunióhoz tartozó városkában.

Tettéért négy esztendőt sínylődhetett köztörvényesek közé zárva. 

Vagy éppen Gál András – Bandi bácsi –, akibe záhonyi kiskatonaként eresztettek egy sorozatot a november 4-én visszatérő szovjetek, s aki csak azért úszta meg élve a haslövést,

mert előző este grízes tészta volt a laktanyában a vacsora, amit ő nem szeretett, így az üres gyomorba csapódó golyó nem szakította szét azt –

ellenben a rendszer összeomlásáig úgy jártak el vele szemben, mintha legalábbis fordítva történt volna az eset, és ő nyomorított volna meg egy életre magukat megadó szovjet katonákat.

Hősök és áldozatok, áldozataik a kornak, akik kitartásukkal, bátorságukkal hőssé váltak – utóbbi avatja példaértékűvé ezeket az embereket.

A mi családunknak csak „kis” ellenállások jutottak, egy tűzbe vetett párttagkönyv nyomán megtorpant egyetemi karrier, egy véletlen „forradalmi” elszólás miatt elhasaltatott továbbtanulás,

a fentiekhez mérten hősinek nem mondható, de azért aránytalanul megtorolt lázadások. Mint oly sok családnak ebben az országban. Az ember fiatalként, pesti srácok-korúként hajlamos elbagatellizálni ezeket – de mégis, a millió ilyen apró repedés is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszer, amelyre az első súlyos pörölycsapást a forradalmárok mérték, végül szétmállott.

Posztmodern korunk szereti összemosni az elkövetőket és áldozatokat; hősökről meg nem akar tudomást venni. Nyomasztja az emberi tartás és a határozott értékek gondolata, mert saját kisszerűségét és relativizmusát helyezi kedvezőtlen fénytörésbe. Dekonstruálás, mítoszrombolás, ebben utazik: ne legyenek már annyival magasabbak ezek a hősök. S ha nem olyan magasak, máris könnyebb elnézni a fejük felett, és ha lehetséges, meg is feledkezni arról, amit igazán képviseltek. Mert már nem a kényszerű hallgatás, a csend ennek fegyvere, hanem az éktelen zaj, és a tomboló önazonosság. Az újra- és átértelmezés, az aktualizálás, reciklálás, remixelés, és végsősoron a felhasználás.

Azért siessünk, amíg nem késő, mert szerencsések vagyunk, hogy élő hősök járnak közöttünk,

és nem csupán szúrós szemű fényképarcukkal intik már a nevüket felhasználó utókort.

Forrás: mandiner.hu
Nyitókép: forradalmárok a Corvin-köznél. Forrás: Fortepan / Kieselbach Tamás