Ki volt Seuso?
Sevso (Seuso), a feltételezések szerint egy igen tehetős, germán származású katonatiszt, vagy a Római Birodalom tartományi főtisztviselője, s egyben az értékes ezüst nemű tulajdonosa lehetett, s az edénykollekciót jegyajándékba kaphatta. Seuso az ezüstedények korából ítélve a Kr. u. IV. század végén, esetleg az V. század legelején Pannoniában élhetett, melyre a tál egy másik felirata ad magyarázatot: egy tó vizében ficánkoló hal felett a Pelso szó olvasható, mely a Balaton latin elnevezése volt. Az edényeket egy barbár betörés elől áshatták el, ami a római kori Pannónia végét jelentette.
A kincs kalandjai
„Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak méltón a hasznára váljanak”
Krimibe illő a sztori: titokzatos halálesetek, hamis papírok, megkérdőjelezett eredet, eltüntetett koronatanúk, elvesztett perek sora, a tulajdonjogért bejelentkező országok jelezték útját, miközben a kincs kétes műkincskereskedők, nagynevű aukciós házak és tehetős lordok kezén „ment át”, ügyvédi irodák és a Scotland Yard foglalkozott vele. S még mindig nincs meg minden darabja, holott a történet 1975-ben kezdődött.
A kincsek 16 századon át a földben pihentek, mígnem az 1970-es években kutatta föl Polgárdi környékén Sümegh József, aki hivatalos bejelentést nem tett. Sümeghet 1980. december 14-én felakasztva találták egy Polgárdi közelében lévő romos, földbe vájt kunyhóban, ahol egy sebtében betemetett, nagyméretű tárgyak elrejtésére alkalmas üreget is felfedeztek. A hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, de ezt sokan vitatták. 2003-ban egy Pápán raboskodó férfi, Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy a kincseket Sümegh-gel együtt ő ásta ki a Polgárdi melletti bányában, a két nagy üstbe rejtett negyvendarabos leletet eladogatták. Lelkes állítása szerint három barátja is, aki ismerte a titkot, furcsa körülmények között halt meg.
A kincsek máig nem tisztázott módon Bécsbe, New Yorkba azután Londonba kerültek. Később Libanonban is felbukkantak, ahonnan libanoni eredetpapírokkal Spencer Comptonhoz, Northampton márkijához, és az általa vezetett befektetési társasághoz kerültek, a leletegyüttest az angol Sotheby's-en keresztül, nyilvános árverésen szerették volna értékesíteni. Az eredeti magyar származási helyű, ám hamis eredetpapírokkal rendelkező kincs sorsa holtpontra jutott, ugyanis értékesíteni, eladni nem lehetett, és miután teljesen bizonyossá vált, hogy ezek valóban a Seuso-kincsek, a magyar állam is benyújtotta igényét rájuk. Nem voltak azonban egyedül, Horvátország és Libanon is különböző eredettörténetekkel és papírokkal akarták bizonyítani, a kincsre való létjogosultságukat. Az ügy pereskedésbe torkollott, Libanon a tárgyalás kezdete előtt elállt követelésétől, Magyarország és Horvátország pedig elvesztette a pert. Az 1993-ban New Yorkban hozott ítélet szerint egyik ország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy területén találták meg a leleteket. Így az ezüstedények a lord birtokában maradtak, ugyanakkor a legális nemzetközi műkincspiacon gyakorlatilag eladhatatlanná váltak. A brit tulajdonos 2006-ban bejelentette, hogy eladná a kincseket, és nem nyilvános kiállításon be is mutatták őket. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium levélben tiltakozott, közölve: a magyar jogszabályok értelmében a kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, a magyar állam tulajdoni igényét továbbra is fenntartja, és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz. A patthelyzet, tehát továbbra is fennmaradt. Végül 2014 márciusában a magyar állam a tizenöt darabos ezüst kincsből nyolcat, köztük a legfontosabbat, a névadó Seuso-tálat is Magyarországra szállíttatta. Mivel a leletek eredete továbbra sem tisztázott, a britek csupán az ezüstkészlet őrzési jogát adták át, amiért 15 millió eurót (mintegy 4,5 milliárd forint) pedig kompenzációs díjként kellett fizetni. Bár a Seuso-kincs még mindig nem magyar tulajdonú, és a tizenöt darabos kollekciónak csak a fele került haza, a pillanat mégis történelmi, hiszen Magyarország 25 éve próbálta azt visszaszerezni.
A bizonyítékokkal alátámasztott igazságra, még a mai napig nem derült fény, és a média is újra és újra átrágja a témát, az bizonyos, hogy a kincs egy részének eredete magyarországi és az is, hogy sok pénz, titok, vér, és homály fedi eddigi útját.
Csodálatos együttes
A Seuso-kincs ezüstedényei minden bizonnyal saját koruk művészetének is csúcsdarabjai voltak. A 14 nagyméretű ezüstedény össztömege 68,5 kg. Az ezüstműves remekművek saját korukban összesen 2040 solidust érhetettek. Ez azért is meghökkentő, mivel a IV. században egyetlen solidusból 350 liter búzát vagy 109 liter bort lehetett vásárolni! A Seuso-kincset két, ételek tálalására szolgáló nagyméretű lapos tál, két további tálaló és valószínűleg dísztálként is használt tál, egy mosdáshoz használt mély tál és két hozzá tartozó, geometrikus díszítésű kancsó, továbbá egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített kancsó alkotja. Két vödör, egy illatszeres tégelyek tárolására szolgáló doboz, valamint egy amfora is része az együttesnek. A mintegy harminc, lakoma-készlet darabjait is tartalmazó nemesfém kincslelet között a Seuso-kincs mind művészi, mind anyagi értékét tekintve kiemelkedő helyet foglal el. A kiállításon bemutatott ezüstkészlet össztömegével a fennmaradt késő császárkori ezüst ötvösművészeti kincsleletek között a legértékesebbnek.
A Seuso-kincset az 1970-es években találták mega Balatonhoz közeli Kőszárhegy környékén. Azóta sok viszontagságon ment keresztül, és több évtizeden át a nyilvánosság előtt is rejtve maradt. A rendelkezésre álló adatok szerint a leletet az 1970-es években egy fiatalember találta, azonban hivatalos bejelentést nem tett: feltételezhető, hogy a kincs darabjait az illegális műkincspiacon kívánta értékesíteni. Bizonyíték ezekre azonban nincs, mivel a megtaláló gyilkosság áldozata lett. A műkincs-együttesnek ezután nyoma veszett, majd a műkincspiacon bukkant fel. A rendelkezése álló információk alapján a 15 ma is ismert darabot a 80-as években vásárolta meg egy befektetőcsoport. A kincset egy angol konzorcium egy 1990-es New York-i árverésen kívánta értékesíteni, mai értékén számítva mintegy 100 millió eurós kikiáltási áron, ennek az összegnek a többszöröséért.
A magyar állam sosem mondott le tulajdonjogáról, és hogy visszaszerezze a páratlan értékű ezüsttárgyakat. Több éven át tartó sikeres tárgyalássorozat eredményeképpen 2014-ben és 2017-ben hazatérhetett a kincs jelenleg ismert 15 darabja. Három évvel ezelőtt 15 millió euró, legutóbb pedig a leletegyüttes még értékesebb darabjai esetében 28 millió euró kompenzációs díjat fizetett. Ez összességében jóval kevesebb, mint az 1990-es évek elején tervezett aukciós kikiáltási ár. Nagyságrendjét tekintve egy kincs tulajdonjogáért folytatott, megnyert per esetén a magyar államnak megközelítőleg ugyanekkora összeget kellett volna fizetnie a kincs jóhiszemű vásárló státuszában levő korábbi birtokosainak.
A tárgyalásoknak köszönhetően a nagyközönség mostantól szabadon megcsodálhatja a késői császárkor kiemelkedő művészi színvonalú műkincs-együttesét.
