Diktafon, némi élelem és meleg pulóver a táskába, fotós kolléga a másik ülésre és irány Győr! Míg be nem érünk a város közepébe, háborítatlan nyugalom, felhőkkel bújócskázó nap és némi izgalom a gyomorban. Aztán egyre kevesebb kilométert haladunk egyre több idő alatt. Az átlagos munkanapnak már rég vége, de teherautók tucatjai masíroznak a hatalmas forgalomban, mindegyik ablakában ott az „Árvízvédelem” feliratú tábla. Viszik a homokot, azt tudjuk, de hogy hova és milyen körülmények közé, arról még sejtésünk sincs. Elmélkedésre azonban esély sincs, szinte minden sarkon rendőrök irányítják a forgalmat, ha kell, segítenek, máskor arról érdeklődnek, hova tartunk. Amikor már a harmadik motoros rendőr száguld el mellettünk, és katonai járművek tűnnek fel, érezzük, hogy valami nincs rendben. A kertben még gyümölcsöt szednek, de a távolban már porfelhő.
Az első állomásunk Dunaszentpál, itt magasítják a gátot az őrségi önkéntes tűzoltók. Sok a helyi és a fiatal, de találkozunk egy párral, aki Várpalotáról jött el segíteni. Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, ki manikűrözött körmökkel, ki gyakorlottan munkásruhában. Kétszer behajtani a zsák tetejét, szorosan a másikhoz rakni, majd rátaposni- ez a lecke, ezt tudják és csinálják már harmadik napja mindannyian. A szorgos kezek nem pihennek, de közben születnek a szavak, mondatok, barátságok is. Mindenki egy célért dolgozik, rend van és fegyelem. Az egyik helyi étterem gulyást és kenyeret hoz, másnap lángos lesz a menü. Ők így segítenek. Néhányan elköszönnek, hiszen másnap munka van, de előtte még jelzik, hogy másnap telefonálnak, hova menjenek. És megköszönik, hogy itt lehettek. Felemelő és megnyugtató látni, tudni, hogy mire képes ez a kis ország két nap alatt, ha baj van.
„ Egy lépést mindenki vissza, megakadt a sor” – ezt már a győrújfalui gát tetején halljuk. Nagy a baj, megcsúszott a töltés. Több száz önkéntes, annál is több tűzoltó, búvárok, kétéltű katonai járművek, teherautók, helikopter és végeláthatatlan homokzsák tenger. Mindenki azon dolgozik, hogy megelőzzék a legrosszabbat. Mintha egy akciófilm kellős közepébe csöppentünk volna, amiben mindenki tudja, hogy mit kell tennie, csak mi állunk és bámulunk. Egy fiatalember azt mondja, reméli ide fog járni az egyetemre, de addig is eljött önkéntesnek. Közben két országos TV csatorna is kitelepül, a helikopter megállás nélkül hordja a zsákokat, a lábbeliink egyre sárosabbak. Ilyet még nem láttunk.
Jó egy kilométer a visszaút az autóig. Pár perces pihenőt tartunk, amikor egy rendőr lép hozzánk, és megkérdezi, hova szeretnénk eljutni, fuvarra várunk-e. Reggel az első dolgom volt, megnézni, az égiek segítettek, a munka nem volt hiába, a gát tart és védi a falut.
Autózás, odatalálás, visszafordulás, autózás, GPS keresés, újra odatalálás jön, de végre megvannak a mieink is. Jé, hát itt meg szombathelyiek- örül meg Keringer Zsolt, aztán jön hozzánk szépen sorban mindenki: politikus, sportoló, önkormányzati dolgozó, parkfenntartó, közterületes. Az első éjszaka nehezebb volt, de kitartanak ma is, és pakolják a zsákokat tovább. A hajnal négy óra tájt a legrosszabb, mikor kel fel a nap- mondja. Ide látogat Puskás Tivadar polgármester is, érdeklődik, megköszöni a munkát, kitartást kíván. A meleg szavak bátorítják a lelkeket, az energiaital pedig, amit szerkesztőségünknek ajánlottak fel –és sikerült célba juttatnunk- jól esik a fáradt izmoknak.
A polgármesterrel tartunk a győri kollégiumba, itt vannak a pihenősök. Nekik is jár néhány jó szó, közben beszédbe elegyedem egy helyi közterület-felügyelővel. A zsebében lévő keksszel kínál, és arról érdeklődik, fáradt vagyok-e. Én? Mit csinálok én hozzájuk képest?- kérdezek vissza.
Még belebámulok az egyre dagadó Dunába a Petőfi-híd közepéről, és eltűnik az izgalom a gyomromból. Amíg ennyi kitartó, dolgos, szorgalmas kéz, és ennyi figyelmes és összetartó lélek van, addig nagy gond nem lehet. Reméljük.
