Olyat nyújt az interjúkötet, ami ritka: egy rendhagyó műfaj segítségével azokat a roma nőket teszi láthatóvá, akik sikeresek. Példákat mutat fel. Ezek a nők önálló döntéseket hoztak, megküzdöttek a dilemmáikkal, a korai családalapítás helyett a tanulást választották, és így teljesedtek ki. Sokan közülük a tudásukat visszaforgatták a roma társadalom javára: politikusok, önkéntes segítők, orvosok, szociálpolitológusok, a roma kultúra művelői és hirdetői lettek ország-világ előtt. A tizenkét, zömében negyvenes éveiben járó roma nővel – köztük Varga Erika divattervezővel, Baranyi Marcsi újságíróval, Orosz Zsuzsanna biológussal, Horváth Erika konzullal vagy Járóka Lívia európai parlamenti alelnökkel – a témával foglalkozó kutató beszélgetett, aki nem mellesleg maga is roma értelmiségi nőként bírta szóra alanyait. A kötetbe rendezett interjúkról, a nehézségekről és a tanulságokról Kelbert Krisztina történész beszélgetett a könyvtárban a szerzővel, Raffael Mónikával, aki a KINCS Társadalmi Csoportok Kutatóközpont kutató-elemzője, illetve Antal Istvánnal, aki pedig a központ vezetője. Ő ismertette a program elején a szervezetük tevékenységét, és kiderült, hogy a családpolitika háttérintézményeként kutatásokkal, elemzésekkel látják el a kormányzatot, előkészítendő, megalapozandó a családpolitikai döntéseket. Kiemelten foglalkoznak a roma lakosság szociálpolitikai helyzetével, annak minden részterületével, többek közt az oktatással is, amelyben „van még hová fejlődni” – hangzott el.
A szerző arról beszélt, hogy bár csak másfél éve dolgozik a KINCS-nél, rögtön megtalálta őt a „roma nők” témakör, így „önző módon” – fogalmazott – saját kérdéseire kezdte keresni a választ. Raffael Mónika maga is roma, jól képzett, szakmai karrierrel rendelkezett, ám őt is foglalkoztatta mindaz, ami interjúalanyait. Vajon tudatosan választ-e roma vagy nem roma férjet egy roma nő? Melyikük mellett járhatja jobban a saját útját? Milyen előítéletekkel, sérelmekkel kell megküzdenie eleve abból adódóan, hogy roma családba született? Ezeket hogyan lehet elfogadni, velük együtt élni? Mi mindent határoz meg majdnem egy életre, hogy hol, milyen körülmények között nő fel az illető? Kik mutathatnak neki jó példát családban, iskolában, bárhol máshol? Hogyan tud egyensúlyozni család és karrier között? Marad-e benne gyerekkorból hozott kisebbrendűségi érzés? Mennyit kell vagy lehet visszaadni a megszerzett tudásból a romáknak? Ezek a kínzó kérdések talán meg sem fogalmazódnak adott pillanatban ezekben a nőkben, csak utólag látható, milyen munka van mögöttük pusztán a származásuk miatt. És akkor még a továbbtanulás, munkakeresés, önmegvalósítás nehézségeiről nem is beszéltünk… Efféle kérdéseket jár körül az interjúkötet úgy, hogy közben teljesen személyes, akár intim részletekbe is beavatják az olvasót a bemutatott roma nők. Az egyes írások előtt Kunhegyes Ferenc roma festőművész illusztrációi láthatóak, így a könyv maga is a roma kultúra közvetítője, népszerűsítője.
A műfajból adódóan olvasmányos, befogadható stílus jellemzi a művet, amely egyúttal tudományos adalékokkal is szolgál a téma elmélyültebb érdeklődői számára. Minden megszólaltatott roma nő szavaiból kitűnik, valaki nagy hatással volt rájuk gyermekkorban, aki példaként állt előttük. A tudás szimbóluma, a könyv szintén meghatározó volt abban, hogy a továbbtanulást választották, és végül lett belőlük orvos, divattervező, pedagógus, jogász, diplomata. Közös bennük, hogy nem a „valami nagyon rosszból való kitörés” vágya vezérelte őket, hanem a „jobbra, könnyebbre való törekvés”. Elérni valami többet, mint ami a családjuknak sikerült. És most már ők a példák a gyermekeik generációja előtt, így remélhetőleg minél szélesebb körbe eljut a mű: akár iskolákba, roma közösségekbe, de a pedagógusképzés műhelyeibe is, hogy a mai roma lányokat, későbbi talán sikeres roma nőket értő, a klasszikus tanító tulajdonságaival bíró tanárok és oktatók segítsék, terelgessék útjukon.
