Jakab Bálint, a szombathelyi református gyülekezet lelkipásztora közösségi oldalán a következőképpen emlékezett meg Szakál Elemér esperes úrról:

"Ha azt mondom, hogy búcsúzok, nem igaz. Ha azt mondom, hogy nem búcsúzok, az sem igaz.
Nem búcsúzok, mert hiszek a feltámadásban, hogy Jézus majd átviszi az Ő országába mindazokat, akik az övéi voltak és maradtak mindhalálig. Szakál Elemér az övé volt. Életét tette rá a Krisztus szolgálatára.
De búcsúzok mégis lelkipásztor elődömtől, a szolgatárstól, az Ige alázatos hallgatójától és hirdetőjétől, a hiteles és bölcs öregembertől. Búcsúzok a régi idők tanújától, sok egyházi humoros történet mesélőjétől, attól a dunántúlitól, aki születésének helyét miként korát sem előjogként emlegette. Mint minden szentenciája tömör volt ez is: az nem érdem, hanem állapot.

Nyolcvannyolc évet élt.
Adásztevelen, egy Pápa melletti faluban született. Édesapja is lelkipásztor volt, első generációs értelmiségi, aki megtanította gyermekeinek származásuk helyét, a Marcal menti Egeralját. Szakál Elemér is tovább örökítette a vérségi és hitbeli hűséget. A Balaton-felvidéki Zánkán kóstolt bele a lelkészi szolgálatba, Szombathelyen segédlelkész, majd Kőszegen és szórványaiban végez szolgálatot, míg az utolsó negyedszázad ismét Szombathelynek jutott.

Szolgálatát sok minden hitelesíti. Gyaloglások háztól-házig, ténylegesen lélektől-lélekig a dunántúli szórványvilágban. Titokban elfogadott egyházfenntartói járulékok és adományok egy-egy ateista férj mellett is egyházához ragaszkodó asszonytól. Motorozások az alpokaljai hóhullásban, Karácsony ünnepkörében, hogy mindenkihez eljusson legalább ekkor az evangélium. Megfagyott ujjak a Pannónia kormányán, elrepült motor Kőszeg és Horvátzsidány közt az erdei kanyarban. Csepregre árvult alföldi református zsellérek úrvacsorai közösségbe hívása az 1960-as években, erdélyi gyökerekkel kötődő hűségek erősítése a kőszegi zimankóban.

1956-ban Szombathelyen kíváncsi segédlelkész az októberi eseményekben, szemtanúja az Erdélyből származó presbiter, a későbbi legnagyobb szombathelyi 56-os vértanúvá lett Welther Károly református ügyvéd Forradalmi Tanács elnökévé választásának. Bő évtizedes kitérő után érkezik Szombathelyre újra, hogy nyugdíjazásáig lelkipásztora legyen a gyülekezetnek.

Szenet lapátolt, ha kellett. Szurkot olvasztott, földet forgatott. Téli vasárnapi hajnalokon megrakta a vaskályhákat a templomban, hogy meleg legyen az istentiszteletre érkezőknek. Szolgája volt Istennek és szolgálta a közösséget. De túl erős volt ahhoz, hogy szolgája legyen az embereknek. Tudott alázatos lenni, de nem szerette a megaláztatást.
Tizenhét évig érezhettem szolgatársi támogatását, barátságát. Nyugdíjasként határt vont önmagának. Nem szólt bele utódja munkájába, nem tanácsolt és nem akadályozott. Ha kérdeztem válaszolt, ha kértem, szolgált és helyettesített.

Névnapokon egy-egy üveg borral köszöntöttük egymást. A somlait szerette, abból is a juhfarkat. Amikor meglátogattam, késő éjszakákba nyúltak beszélgetéseink. Mesélt a régi időkről, a gyermekkori Adásztevelről, a szolgálatról. Mindig az egyház volt gondolkodása fókuszában. Ő nem fáradt bele haláláig Isten dunántúli reformátusságának ügyébe.
Szolgálatát és életét sok minden hitelesíti. Mondtam már és újra mondom a leghitelesebbet: mindkét gyermeke és minden unokája ott volt és maradt hűségben és szolgálatban a református egyházban.

Számomra ez életének leghitelesebb bizonysága. Úgy szerette és olyan tekintéllyel tudta jelenvalóvá tenni a református egyházat, hogy utódai sem tudtak menekülni tőle.
Jellegzetes kézmozdulattal hessegette, ha dicsérték, a szót maga is megmérte. S miközben ünnepeken együtt osztottuk az úrvacsorát, alázatosan hallgatta az Igét. Elismerését tömör mondatba sűrítette: helyén mondott ige volt ez. Ige alatt a prédikáció üzenetét értette.
Készült az utolsó nagy útra. Naplójába jegyezte végakaratát.

A múló időben maradt ki tudja hány elmaradt találkozás és az utolsó koccintás a legújabb évjáratú somlai juhfarkkal. És a beszélgetések a soha ki nem fogyó témáról: Isten földön küzdő református anyaszentegyházáról, amelynek egy hűséges szolgája kilépett közülünk.
Azt tudtuk, hogy egyszer az ember számára lejár a földi idő, hogy vége lesz, csak a mikort nem. Most már azt is tudjuk.

Ami adatott, azért adunk hálát az Örökkévalónak.

A.B.F.R.A.
Jakab Bálint
szombathelyi lelkipásztor"