Megrendítő naplórészletet hallgathatott meg a közönség. Rátkai Bálint gimnazista egy kispap, Dallos Imre feljegyzéseit ismertette, amelyből kiderült, hogyan is élte meg egy fiatal növendék a háború pillanatait, miként imádkozott azért, hogy megmeneküljön, a bombázás véget érjen.

A múlt bennünk él, azt eltörölni nem szabad – kezdte beszédét Harangozó Bertalan, miután Mayer László, a Vasi Szemle főszerkesztője mint levezető elnök üdvözölte a konferencia  vendégeit. A kormánymegbízott megjegyezte: maga is ismerte Kovács Sándor püspököt, aki a szombathelyi egyházmegye élén állt a Székesegyház ’45-ös bombázásakor. Felidézte a pusztítás utáni időszakot is, a nagytemplom újjászületését, és egy érdekességet is megosztott a közönséggel. Mint mondta, a Székesegyház tetőszerkezetét a szentpéterfai Erdődy-birtok fáiból hozták helyre. – Aki nem figyel a múltra, nem értheti a jelent és a jövőt sem – fogalmazott. Őt követte Császár István helynök, az egyházmegye képviseletében, aki a bombázás napjának történéseit ismertette. 1945. március 4-én, vasárnap éppen szentmise volt a Székesegyházban, ahonnan még épségben haza tudtak menni a hívek, csak azután következett a tragédia. Emlékeztetett: számtalan művészi érték pusztult el a templom falain, amelyeket soha nem lehet már teljes pompájában helyreállítani. A reménytelenséget aztán összefogás követte - tette hozzá -, amelynek élén Kovács püspök állt. Egyszerre volt jelen a fájdalom és a remény, az élni akarás ösztöne – jegyezte meg a helynök.

A szombathelyi önkormányzat nevében dr. László Győző köszöntötte az emlékkonferencia résztvevőit. Az alpolgármester szintén erre a kettősségre hívta fel a figyelmet: március 4-e gyásznap volt, de egyben csoda is történt akkor azzal, hogy a mise véget ért a bombázás előtt. Szintén nagy szerencse, hogy még az a két ember is túlélte a borzalmakat, akik a támadás idején a templomban húzták meg magukat. – Példaértékű az az összefogás, ami az újjáépítést jellemezte – emelte ki végül az alpolgármester.

Dr. Soós Viktor Attila történész az események hátterét világította meg előadásában. Mint mondta, Szombathely sorsát az döntötte el, hogy közigazgatási székhely, és ezzel kiemelt célpont is lett. A megye lakossága ekkor egyébként 85 ezer fővel nőtt az ország más részeiről érkezők miatt, főként a falvak duzzadtak fel, még a megyeszékhelyen élők is oda menekültek a támadások elől. Ebből a szempontból is speciális volt a helyezet. A Vörös Hadsereg az utolsók között foglalta el Szombathelyt, azt a várost, amely a magyar települések között az ötödik legromosabb volt ekkor – hangzott el. Több mint háromszáz halott, temérdek sérült ház maradt itt a bombázás után. A Székesegyház és más szimbolikus építmények elpusztítása, de főként az ártatlan emberéletek kioltása teljesen értelmetlen és megmagyarázhatatlan  volt – tette hozzá az előadó. Ezután a bombázást alig tízévesen megélt Nagy Lajos Endre idézte fel szomorú emlékeit. Beszélt repülő hadnagy fivéreiről, háborúban szolgált apjáról, majd saját élményeiről is: miután édesapja a munkából hazakerékpározott a bombázás idején, és megérkezett talpig porosan, elmesélve, mi történik az utcákon, ő gyerekfejjel, több társával együtt útnak indult, hogy megnézze, mi maradt Szombathelyből. Az előadó máig emlékszik, melyik utcán, merre haladtak, mely házak kaptak találatot, és felidézte a látványt, ahogy sok helyütt a holttesteket húzzák ki a romok közül.

A személyes beszámoló után még további előadások hangzottak el a témáról. A borzalmak feledhetetlenek, de a múltról beszélni kell, és a következő generációknak át kell adni a tudást róla ahhoz, hogy a történelem nem ismételhesse önmagát.