„Nem jó ebben az országban nőnek lenni, nem jó itt gyereket nevelni és nem jó itt felnőni sem” – ezekkel a szavakkal invitáltak anyák napi tüntetésre különféle nő- és pedagógusszervezetek, mert valamiért nincs az a kétharmad, amelyiktől sikerülne rájönni, hogy se deprimáló mondatokkal, se pedig az átlagpolgár mindennapi tapasztalatait nem tükröző sommás üzenetekkel nem lehet mozgósítani, pláne bizonytalan vagy ellenoldali szimpatizánsokat szerezni. Francesca Rivafinoli jegyzi az írást a mandiner.hu-n.
Épp érkezik haza a magyar nő az ovis anyák napjáról vagy felserdült csemetéje ballagásáról, dobálja ki a meghatódottságában telesírt zsebkendőket és rendezgeti a virágokat, erre szembejön vele a hírfolyamban, hogy tüntess velünk, ha szerinted is rémes itt anyának lenni. Egy sötét, nyirkos novemberi hétfő reggelen lehet, hogy némelyeknél még be is találna az üzenet, na de május első hétvégéjén?
A legfideszesebbek között sem igen akad, aki mindenestül odavan az oktatáspolitikáért és nem érez rettentő kínosnak egy-egy problémát – amikor azonban kiáll az egyik sztárolt pedagógus és olyat mond bele a mikrofonba, hogy „ez a hatalom a legócskább módon próbálja kikényszeríteni, hogy ásatag, elavult értékrendje szerint szüljünk” és konkrétan „beleturkál a bugyinkba”, akkor
nemhogy a kormánypárti, de még a józan ellenzéki is inkább elbujdosik szekunder szégyenében,
remélvén, hogy senki nem von le ez alapján téves következtetéseket a tanártársadalom egészére nézve.
Anyák napján azzal indítani egy elvileg gyerekpárti (és elvileg az oktatásról szóló) demonstrációt, hogy a családalapításra buzdítás, az adókedvezmény, a négygyermekes anyák adómentessége, a diákhitel elengedése (ésatöbbi) valamiféle ásatag értékrend szerinti nőgyűlölő kényszerítés és bugyiban turkálás, az nemigen ébreszt tömegekben szimpátiát.
Különösen, ha a beszédet hallgató állampolgár még abba is belegondol, hogy mi van, ha ez a néhány anya és pedagógus a felnövekvő tiniknek is azt sulykolja, hogy ebben az országban a kormány szüleszti a nőket gonoszul, miközben itt gyereket nevelni és gyereknek lenni kifejezetten és egyértelműen szenvedés.
Rendíthetetlen optimizmussal bízunk benne, hogy nem zajlik efféle indoktrináció, mert bár a kiprovokált könnygáz se kellemes dolog, de hatása jóval hamarabb elmúlik, mint egy olyan útravalóé, hogy vigyázz, az állam a családtámogatásokkal valójában a bugyidban turkál, légy résen és ha jót akarsz, inkább szülj Neuköllnbe (ahol most épp egy többszörösen büntetett előéletű Berhan késelt meg életveszélyesen két kislányt egy iskolaudvaron, rosszkor voltak rossz helyen, úgymond) vagy például Münchenbe (ahol a városi könyvtár június 13-ára szeretettel vár minden gyermeket, négyéves kortól, hogy
Nagycsiklójú Erik, a drag king elvezesse őket színes világába
és megmutassa, mi mindent tartogathat számukra a jövő). Vagy esetleg Szász-Anhaltba, ahol a tanárhiány orvoslására most készülnek kiírni az első olyan állásokat, amelyekre akár érettségi nélkül is lehet jelentkezni: a sikeres pályázók egy négyhetes gyorstalpaló és egy kétnapos iskolai bevezető program után állhatnak a katedrára (mindeközben a tartományban közel 10 ezer iskolásra jut egyetlen iskolapszichológus).
Nyilvánvaló, hogy attól még egyetlen magyar fiatalnak se lesz jobb, ha kiderül, Görögországtól Berlinen át Portugáliáig aggasztó a posztcovid helyzet, az viszont pláne nem javít a helyzeten, ha még a szülőföldhöz való egészséges kötődést is jól megzavarjuk annak sugalmazásával, hogy kifejezetten Magyarországon nehéz felnőni és családot alapítani.
De elhangzott a demonstráción az az állítás is, hogy ez egy olyan ország, ahol „ha romának születtél, nincs kiút” – köszönjük szépen a motiváló szavakat, ezzel ki van segítve a nemzet. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége talán olyan intézmény, amelyiknek szabad hinni, márpedig a tavaly ősszel közzétett jelentésében egyebek mellett megállapította: a tíz vizsgált uniós ország közül
Magyarországon rendelkezik a legtöbb 20–24 éves roma legalább középfokú végzettséggel,
úgy, hogy arányuk 2016 és 2021 között szignifikánsan javult (a legtöbb országban a helyzet romlott vagy nem változott; az uniós átlag 27 százalék, míg Magyarországon immár a fiatal romák 41 százaléka végezte el a középiskolát). Egyidejűleg a 20 és 64 év közötti romák immár 62 százaléka végez valamiféle fizetett munkát, miután a jelentés szerint mifelénk öt év alatt 13 százalékpontos javulás következett be – az uniós átlag 43 százalékon stagnált.
Eleve nem szerencsés szülőként vagy pedagógusként bármiféle predesztinált kilátástalanságot közvetíteni, de ha ráadásul tényszerűen sem igaz, hogy ne lenne kiút, akkor a hamis állítás még a jogos panaszok hitelességét is rontja. (Lásd még a tüntetés egy pontján kellemetlenül sipítozó hangon megismételt fixa ideát, miszerint „a nők méhét a kormány saját tulajdonának tekinti”.)
Ha a „Magyar Anyák” szívükön viselik a magyar ifjúság sorsát, akkor az állítólagosan felszabadító valamikori kormányváltásig azt is meg kellene valahogy ügyesen oldani, hogy saját hatáskörében mindenki elvégezze a rá eső munkát. Az egyik felszólaló rémülten mutatott rá, hogy gyermeke jövőre akár honvédelmi ismereteket is tanulhat (azaz elsajátíthatja, mi is a teendő bármilyen katasztrófahelyzetben, megtanulhat alapvető csomókat kötni, gyakorolhatja az újraélesztést, önvédelmi, térképészeti és kibervédelmi alapismeretekre tehet szert) heti egy órában a gimnáziumban – ellenben egyetlen szó sem esett arról, hogy
egy átlagos gyerek heti hány órában mérgezi magát a feleslegestől a súlyosan ártalmasig terjedő internetes tartalmakkal.
Ha a magyar anyák (és apák) összefognának és kollektíve nem vásárolnának okostelefont a még éretlen, zsenge gyermekeiknek, akkor azonos alaptanterv mellett is rögvest csökkenne a leterheltség és megnőne az alvásmennyiség (de, simán lehet okostelefon nélkül létezni 2023-ban, vagyunk páran, akiknek felnőttként is sikerül). Így talán könnyebb lenne rászokni az otthoni reggelizésre is – lassan könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy testi-lelki téren mi minden bajt segíthet megelőzni az a néhány értelmes falat; egy Budapesten és Kecskeméten végzett reprezentatív kutatás szerint a gyerekek egyharmada mégis üres gyomorral indul iskolába. Az egy jogos aggály, hogy ki fogja tíz év múlva tanítani a gyereket – de a pálya vonzereje azon is múlik, hogy miként alakul a túlzott ingerekkel elárasztott, alváshiányos, figyelemzavaros nebulók aránya. És ha ezen egy kicsit is javíthatunk, akkor nosza: egyetlen kordon se állja utunkat.
Mindjárt hitelesebb lenne és többeket szólítana meg az a mozgalom, amely az ostoba „taka van a méhemből” mantrázása és a balesetveszélyes építési állványokon illegálisan ugráló kiskorúak lelkes megtapsolása helyett az efféle égető problémákkal kapcsolatos konstruktív javaslatokkal és nevelési tanácsadással ötvözné oktatáspolitikai fellépését.
(Nyitókép: Résztvevők a rendhagyó anyák napi tüntetésen a Karmelita kolostor előtt 2023. május 7-én. A demonstrációt az ADOM Diákmozgalom, a Magyar Anyák akciócsoport, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ), a Nőkért Egyesület, a Tanítanék Mozgalom és több más szervezet szervezte. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
