Fals analógiák és hamis dilemmák korát éljük; leszámítva a válságokat, járványt és háborút, persze. Nemrég például az a divatos hasonlat hódított, hogy a közel-keleti meg afgán migránsok ugyanolyanok, mint az ötvenhatos magyar menekültek, tehát ugyanúgy kell hozzájuk viszonyulni, ahogy a nyugatiak annakidején a magyar menekültekhez. Hogy ez az erőltetett analógia hány sebből vérzik (hozzátéve, hogy egyébként a magyar menekülteket évekig előszobáztatták táborokban, hallgatták ki őket a különböző titkosszolgálatok, és az egyes nyugat országok nemhogy létszámra, de akár foglalkozásra is szabtak saját kvótákat a befogadás tekintetében), azt már korábban körbejártuk.

De van ám ennek egy friss verziója is:

miszerint a kárpátaljai menekültek ugyanolyanok, mint a közel-keleti migránsok,

szóval, ha előbbieket nem fogadta Magyarország tágra nyitott kapukkal, akkor utóbbiakkal miért teszünk így. Különösen izgalmas volt a 444 címadása – „Záhonyban kiderült, ez az ország tud tisztességesen is bánni a menekültekkel”. Tényleg ez a legfontosabb ilyenkor, gratulálunk, jár a havi rendes a Minőségi Újságírásért Díj.

Még elkeserítőbb volt a teljes balos sajtó kommentszekciójában eluralkodó gyűlölet, ami lekörözte még a megbolondult egykori kurucinfós tábort is a közel-keleti migránsokkal szemben. S ha a kormányt szokás volt hibáztatni a velük kapcsolatos xenofób hangulatért (amelynek valós alapjairól a szétvert délvidéki házak kisemmizett lakói egyébként tudnának és tudtak is mesélni, úgy hetedik éve folyamatosan), akkor mit érdemel az ellenzéknek az a része, amelyik „ukrán szavazógépekként” meg „Orbán-bérencekként” gyalázta a kárpátaljai magyarságot?

Igen, többek között, de legelsőként Ferenc testvér és a December Ötödike Kör. A Telex korrekt kárpátaljás riportjai alatt

tengerhosszan hömpölyög a hosszú évek óta szított gyűlölet.

Hogy takarodjanak haza, nekik Ukrajna a hazájuk, védjék meg. Hogy gyáva férgek, mit képzelnek, majd ide jönnek a diktátorra szavazni. Hogy minek ugráltak, lám, ez lett a vége. Hogy semmi közünk hozzájuk, ne egyék a kenyerünket. Hogy menjenek csak szépen vissza megdögleni. A primitív orbánozásba, meg háborús hazudozásba nem mennék bele: azt már az ellenzéki mainstream is nyomja, nem szorulnak ők sem a skriblereikre, sem a csőcselékükre. Pedig azok is olyan sebeket ejtenek embereken – akik életveszélynek kell, hogy kitegyék magukat egy velük ellenséges államért –, amit viszonylag jól foglalt össze egy kárpátaljai riportalanyunk, Pál, akit egyszer már elvittek harcolni és éhezni a Donyeckbe az ukránok 2015-ben: „hátha most már emberszámba vesznek minket is, és nem ukránoznak meg migránsoznak le”.

Friss hír, hogy riportalanyunk felesége és kislánya Magyarországra tart, mert a cikket követően olvasóink felajánlásainak hála lesz fedél a fejük felett. Van, aki profilképkeretet cserél, meg #prayforukraine hashtageket tesz ki, meg kimegy üvöltözni a nagykövetség elé, de láthatóan szerencsére

olyanok is vannak, akik nem, vagy nem csak beszélnek, hanem cselekszenek.

Hogy miért nem érzik a hazájuknak Ukrajnát a kárpátaljai magyarok, de még a ruszinok sem sokszor, arra is ott van a válasz, sűrűn, sok helyen leírva: oktatási törvénnyel és nyelvtörvénnyel betiltott anyanyelv, állampolgársági törvénnyel tiltott kettős állampolgárság, titkosszolgálati vegzatúra, megfélemlítő terrortámadások, mindennapi médiauszítás. A román, lengyel, bolgár kisebbség esetében nemkülönben ugyanez a helyzet. S a Kárpátalja lakossága zömét kitevő ruszinoknak sincs sok köszönni valójuk annak az Ukrajnának, amelyik erőszakkal próbálja beolvasztani őket, letagadni kultúrájukat, önálló létezésüket is.

Egyszóval Kárpátalja erdei, hegyei kifosztásra, fiai ágyútölteléknek jók csak, mostohagyereke Kijevnek, hát csoda, hogy elszökik? Pontosabban: a kijevi kormánynak, mert igenis válasszuk szét ezt az oligarcha-politikus kotorékbrigádot a sok millió ártatlan ukrántól, akik most a nagyhatalmi feszedezés véres következményeit kell, hogy elszenvedjék. S persze, hogy bújik, menekül, aki tud (s harcol, aki akar és mer, vagy akit visznek).

De visszatérve az alapkérdésre: nem, a kárpátaljai, sőt ukrajnai menekültek nem ugyanolyanok, mint a közel-keleti migránsok. Vannak hasonlóságok: rossz ott nekik, ahonnan jönnek, sokszor közvetlen életveszélyből, és a jövőjük is igen kétséges. És persze: emberek, mint ön, kedves olvasó, vagy én, vagy bárki, aki szerencsésebb helyre született, mint ők.

De több fontos különbség van. Tudom, ennek progresszív fénytörésben nincs értelme,

de igenis: ők a mieink.

Magyarok, a magyarokkal sok száz éve tejtestvér ruszinok, és igen, még az ukránok is ennek az európai közösségnek a része, teljesen természetes, hogy közelebb érezzük őket magunkhoz, mint azokat, akik távolabbról jöttek. Ez az érzelmi oldal, a kirakataltruistáknak persze ez általában ellenérv (ismerős: fair trade kávé, hogy ne zsákmányoljuk ki a kávéültetvények dolgozóit, növényi tej, hogy ne zsákmányoljuk ki a teheneket, bringás futár, hogy ne szennyezzük a környezetet, adomány a világ túlfelére cuki pandamackóknak, a szomszéd néninek meg nem segítünk levinni a szemetet, a nagyit meg fél éve fel se hívtuk, mert unalmas boomer. Taps.), hiszen minél távolabbi a megsegített, annál nagyobb az erényfitogtatás lehetősége.

Engedjük ezt el, meg azt is, hogy jelentős részük dolgozott már Magyarországon, vagy akár családi kapcsolatok is idefűzik, s hogy ha tartóssá válik a helyzet – Isten adja, hogy ne legyen így –, akkor három perc alatt beállnak a munkaerőpiacra, a gyerekek a suliba, és nem az angol vécé megismertetésétől kell kezdeni az integrációt. Nézzük inkább a többit.

Tömött sorokban érkeztek a határátkelőhöz az ukrajnai menekültek – szólnak a tudósítások. A Telex riportjában egy férfi elmondja, rendes volt az ukrán vámos, mert átengedte őket magyar útlevéllel is, holott a szabály szerint csak azzal léphetnek ki Ukrajnából, amivel beléptek. Vámost megkérni, meglévő útlevél, ellenőrzés elfogadása, sorba állás. Ezekről a szavakról nem éppen Röszke, és az ott történtek ugrik be. Emberileg persze érthető, sok ezer kilométer, embercsempész-átverés és határ után – ahogy a másik oldalról meg hatóságilag (s persze emberileg) érthető az ellenőrzés a sok ezredik tizennyolc éves aleppói asztronauta meséje után.

S végül: ez már a nemzetközi jogi része, de rémlik nekem valamiféle uniós Dublini Egyezmény,

miszerint az első biztonságos országnak kell befogadnia a menekülteket

(akik ugye ekkor menekültek), s a földrajzóráról, bár régen volt, olyasmi is dereng, mintha Ukrajna szomszédos ország lenne. Az afrikai és közel-keleti országok pedig nagyon nem.

A többit már rakják össze a hőbörgők: nem bízom, csak reménykedem benne, hogy sikerül.

Fotó: Reuters / Bernadett Szabo