Ami a zsigereinkbe van írva, avagy egy kis felhalmozás-történelem

A természet változásainak kiszolgáltatott, alapvetően földművelésből és állattenyésztésből élő őseinket a környezeti adottságok rászorították arra, hogy akkor takarítsák be és halmozzák fel a termést, amikor a bőség időszaka van, mert törvényszerűen eljön a szűkölködés időszaka is. Nem véletlen, hogy a Kr. e. 6. századi Aiszóposznak a szorgalmasan termelő és előrelátóan tartalékokat felhalmozó embereket dicsérő mese-példázata, „A hangya és a tücsök”, majd annak 17. századi verses átköltése La Fontaine által, „A tücsök és a hangya” Európa-szerte ismertté vált, számos nyelvre lefordították, és népmeseszerűen elterjedt.

A felhalmozott javak jelentették a túlélés biztosítékát a hideg téli hónapokban, a mostohább esztendőkben vagy betegség, munkaképtelenség esetén.

Még a 20. század első felében is az volt a gazdag paraszti porta ismérve a magyar falvakban, ha nagy trágyadomb díszelgett (és persze bűzlött) az udvaron. Akinek ugyanis naponta sok állati ürüléket kellett kilapátolnia az istállóból és ólakból, annak sok háziállata volt. Akinek sok háziállata volt, az télre sok húsételt tudott felhalmozni, így nem éhezett a családja. Akinek bőségesen jutott ennivaló az asztalára, az erősebb lett, jobban elkerülte a betegség, többet tudott dolgozni, így több esélye lett arra, hogy jómódban éljen.

A nagyszülők bosszantó „zsugorisága” és „kaparisága” unokaszemmel

A 20. század két világháborúja és forradalmai még jobban beégették az emberek tudatába, hogy több esélye van túlélni annak, aki rendelkezik anyagi javakkal, elsősorban az élethez elengedhetetlenül fontosakkal: vízzel, ennivalóval, fűtőanyaggal, meleg ruhával és cipővel. Kinek a családjában ne örökítődnének olyan történetek, amikor valamilyen értékes vagy hasznos tárgy segítette ki a déd- vagy ükszülőt egy szorult helyzetből: aranyékszer, amivel meg tudta venni a szabadságát; karóra, amiért cserébe a fogvatartó félrenézett; éles bicska, amivel a szökéskor át tudta vágni a kerítés drótját, és sorolhatnánk a valósan kalandos történeteket. De a háborúk alapélménye leginkább az volt, hogy ott van nagyobb esély a túlélésre, ahol van élelem: ezért menekültek a városiak vidéki rokonokhoz, már aki tehette; ezért küldtek vidékről élelemmel megrakott teherautókat az ’56-os szabadságharc idején a nagyvárosokba; és sorolhatnánk a példákat.

A háborút átélt nemzedék tagjai, magukban hordva a természeti erőknek kiszolgáltatott őseik emlékeit is, sohase tudtak megszabadulni a spórolós és felhalmozó életszemlélettől, hiába köszöntött rájuk a viszonylagos jólét és biztonság.

Hát nem volt bosszantó, amikor nagyanyánk úgy dobott ki egy használati tárgyat, amely végképp tönkrement, mintha a fogát húznák? Hogy a szekrénye aljában zacskókban őrizgette a szabás-varrásból megmaradt anyagfecniket, hogy „jó lesz az még foltnak”? Megstoppolta a lyukas zoknit, cérnával rögzítette a nejlonharisnyán leszaladó szemeket, és ha új fakanalat vett, a feketére égettet se dobta ki, mert „jó lesz az még valamire”.

Csak a leárazások korbácsolták fel igazán a megszerzési vágyat

A 20. század második felére a nyugati civilizáció országaiban az emberek többsége már nem közvetlenül magának és a családjának termelt, hanem megvásárolta az áruházban és a piacon, amire szüksége volt.

És megvehette azt is, amire nem is volt szüksége.

A 21. század elejére az egyre növekvő árubőség és a biztonságosnak tűnő társadalmi viszonyok hatására szinte teljesen elhalkult az új nemzedékek transzgenerációs felhalmozáskényszere. Minek is kellene konzervekkel, tartós élelmiszerekkel telezsúfolni a kamrát, amikor ezek bármikor megvásárolhatók? Minek befőzni lekvárt, aszalni gyümölcsöt, húst füstölni, amikor a boltokban egész évben elérhetők ezek, sőt, a friss termékek is?

Az egykori felhalmozáskényszer már csak akkor vette uralma alá újra az emberek tudatát, amikor valamihez kiárusításon, a szokottnál jóval olcsóbban lehetett hozzájutni, a hírhedt „fekete péntekeken” például az emberek még egymást is képesek voltak agyontaposni a tülekedésben.

Feléledt a bizonytalanság démona, és még biztatják is

A 2020-as esztendő, a Kínából világhódító útjára induló járvány azonban a jóléti Európában és Észak-Amerikában is felébresztette a transzgenerációs, zsigeri ösztönt, amely azt sugallja, hogy minél többet birtokolsz az élethez szükséges javakból, annál nagyobb biztonságban vagy. Megindult a pánikvásárlás, csakhogy az esetek nagyobb százalékában átgondolatlanul, ostobán, a valós körülményeket figyelmen kívül hagyva. Így eshetett meg, hogy a járvány első szakaszában szinte kifosztották a szupermarketek vécépapíros polcait…

Persze hatalmas gazdasági hasznot húztak ebből azok a gyártók–forgalmazók–eladók, akiknek a termékeit a pánik ellensúlyozása miatt elkapkodták – legyen az szájmaszk, fertőtlenítő, vécépapír, vitamin, liszt, olaj, benzin, tűzifa, nyaralás…

Épp hogy fellélegeztünk, újra itt vannak a pánikkeltők

Még vissza se állt teljesen a normális élet a járvány visszaszorulásával, kitört a szomszédunkban a háború. A racionális helyzetelemzők helyett ismét a huhogók, a pánikkeltők uralják a médiafelületek nagy részét. Egyes médiumok már odáig jutottak, hogy bevásárlási ötleteket kínálnak, miből érdemes sokat felhalmoznunk. A járvánnyal riogatók is vérszemet kaptak újra, így ez a kettő együtt tökéletes megfélemlített alapanyagot gyúr belőlünk ahhoz, hogy vásárlással próbáljuk ellensúlyozni rémületünket. Szerencsére azért még nem veszítette el mindenki a józanságát, szemelgetek is néhány üdítően racionális véleményt a felhalmozási kényszerről:

„Ez az előre betárazás ilyen mértékben szerintem teljesen ésszerűtlen egy kisebb háztartásban. Én kb. 3-4 liter étolajat használok el évente. Ha veszek mondjuk 10 litert, azzal kb. 1000 Ft-ot spórolnék akkor, ha a végén nem kellene kidobni a felét, ami lejárt.” (Negyvenes nő)
„A pánik felülírja a józan észt, ez alól a férjem sem kivétel. Vett 10 kg cukrot. Egy év alatt se fogy el nálunk ennyi, még befőzéssel sem…” (Ötvenes nő)
„Ha négy kilónál több lisztet bespájzolok, tuti, hogy megmolyosodik, mire felhasználnám. Nem tudok mindent légmentesen dobozba zárni, kidobni meg sajnálom.” (Másik ötvenes nő)

Hajrá, hangya!

Mielőtt az a vád érne, hogy kétségbe akarom vonni felmenőink élettapasztalatát és bölcsességét, és a mesebeli hangya helyett a tücsköt állítanám példaképnek (bár a körülmények néha megfordíthatják az értékelést), sietek leszögezni, hogy a valódi szükségletek okos felmérése, a legszükségesebb javak ésszerű biztosítása teljesen helyénvaló. Például gondoskodni a szükséges gyógyszerekről, fűtésről, vízellátásról, egyáltalán az önellátás minél több feltételének megteremtése, alternatív források átgondolása (pánik nélkül és a lehetőségeken belül) – nos, ezek valóban növelhetik a biztonságot (nem csak az érzetét).

A javak beszerzésével, a vásárlással sincs baj, ameddig az egyéni önzések nem borítják fel azt a kényes közösségi egyensúlyt, amelyet egy háború szomszédságában a végsőkig őriznünk kell.