November 27-én, hétfőn 17 órakor mutatják be a szombathelyi AGORA Művelődési és Sportházban Szebenyi István kötetét.

Talán felvillan egy gyermekkori emlék, amikor a nagypapa a vacsoraasztalnál belekezdett egy történetbe, ami a háborús éveiről, a hadifogságról vagy az ötvenes évek keserves időszakáról szólt, azután csendben elhallgatott,

csak annyit mondott, „nehéz idők voltak”.

Vagy csupán ennyit: „ne is beszéljünk erről”. Elgondolkodtató, hogy az akkori cikkek mennyire befolyásolhatták a közgondolkodást, hiszen stílusukat tekintve nagyjából sem tekinthetők objektív írásoknak. Minden nemzetnek megvannak a maga korszakai, eseményei és szülöttei, melyeket sokkal inkább a feledés homályának, mint az utókor tanulságának szánnak. E korszakokról nem szabad megfeledkeznünk,

történeteiből igazságot, majd tanulságot kell szolgáltatnunk a jövő generációi számára, hogy az adott borzalmak ne következzenek többé be.

Egy ilyen korszak Magyarország számára a kommunizmus több mint négy évtizede. Sokan nosztalgiával gondolnak rá, a lehetőséget látták benne, és elhitték a mesét, melyet az emberi természetet figyelembe véve sosem lehet megvalósítani. 

Nagyszüleink korosztálya igaz, már tapasztalta, vagy legalábbis hallott a világ ezen vívmányáról, azonban később akármennyit hallották a rádióban a szovjet hadsereg előretörését, nem hitték, nem merték elgondolni, hogy egy nap ismét vörös lobogók jelennek meg hazánk szívében. Éppúgy hihetetlennek tűnt, mint Trianon szégyene és annak következményei. A rémálmok azonban egy nap valósággá váltak, hála az ellenségeinket kiszolgáló hazaárulóknak.

A szerző Szebenyi István értékrendjét és tenni akarását családi indíttatások erősítették meg, és a veleszületett igazság és hazaszeretet vezette eddigi művei megíráshoz is. Hadszíntérkutató és hadisírgondozó munkájának köszönhetően megannyi igazságtalanság került feloldásra, megannyi hősünk nyerte el végtisztességét. Az írásához hasonló művek hosszú ideig várattak magukra. Sok esetben az érdektelenség, máskor a félelem miatt. Többeknek volt vesztenivalója a tények felszínre törésével. Azonban

ezt a fajta igazságszolgáltatást megérdemlik a könyvben szereplő áldozatok.

Igaz, az őket ért bűnöket nem lehet jóvá és semmissé tenni, a bűnösök jogos büntetésüket pedig nem e világon kell hogy elnyerjék. Ha ez így volna, semmivel sem lennénk igazabbak náluk.

A tanulságon túl azonban át kell látnunk a történelem fonalának szövését, annak alakulását. Látni a családokon és generációkon átívelő összefüggéseket az Ipatyev-ház alagsorában történtektől, a Tanácsköztársaság ártatlanok vérében úszó napjain át, a Sztálin út bérházának sírásain keresztül egészen napjainkig. Tudnunk kell, hogy kik voltak azok az árulók, akik mielőtt rajongott művészek, sportolók vagy épp állami vezetők lettek, ártatlanok életére törtek, családokat tartottak rettegésben mind fizikálisan, mind pedig mentálisan. Tudnunk kell, de nem a bosszú, hanem a tanulság miatt, ugyanis ha más eszközökkel is, de ugyanolyan célokkal ma is munkálkodnak utódaik, legyenek azok vér vagy csupán elv szerinti követőik. Céljuk megegyezik.

Tennünk kell érte, hogy a múlt rendszer évtizedei és annak rokon eszméi sose térhessenek vissza a történelem forgószínpadára, helyszínként pedig szeretett hazánkba.

Hiszem, hogy egy nap megtörik a ránk mért turáni átok, mely az államalapításon át, a harmincéves háborún keresztül, a szabadságharcainkon túl napjainkig is érezteti hatását.

A mű szerzőjének oly sok munkája mellett e feloldozáshoz a „Mindenkinek van egy története” című könyv is hozzájárul, mondandója irányt mutatva azokra a napokra, mikor cselekedeteink döntik el, hogy jobbá tesszük-e a világot, vagy ismét teret hagyunk a bűnök rombolásának.