Látható, hogy másképp viselkedtünk a tavaszi karanténban, és másképp viseljük a mostani helyzetet. Van eltérés a generációk hozzáállásában?
Ez most nem generációs kérdés. Tavasszal az volt, de az, hogy most hogyan viselkedünk, az inkább életkori dolog. Akkor azt láttuk, hogy az idős emberek viselkedése azon a tudatalatti tapasztalaton alapult, amit a háború előtti és utáni időkben szereztek. Újraéledtek az életveszélyes szituációk, a tapasztalatuk aktivizálódott. Nyáron kiengedtünk, lelkileg, pszichésen, jó idő volt, újra összejöhettek az emberek, volt egy kis reménysugár. Augusztus közepétől érezhető volt a pánikhangulat.
Mintha nagyobb lett volna ez a pánik, mint tavasszal…
Más pánik volt. Tavasszal nem tudtuk, hogy mi vár ránk, akkor az ismeretlenség okozta a pánikot, és ez visszalökött minket a Maslow-piramis legaljára. Annyira féltünk, hogy a túlélésre rendezkedtünk be: élesztőt, lisztet, wc-papírt halmoztunk fel otthon. Merthogy úgyis meg kell halni, de legalább addig jó legyen. Nem láttunk a jövőbe, ismeretlen volt minden.
Most nem az. Egyszer már valahogy túléltük, megvannak a túlélés technikái – maszk, kézmosás, szerencse -, a túlélési szintről arra a szintre jutottunk, ahol már ott vannak az érzelmek. Elkezdtünk vitatkozni azon, hogy van-e egyáltalán vírus, okosabbak-e nálunk a virológusok, kell-e maszk, vagy nem, meg akarnak ölni minket a maszkkal, belénk ültetik a csipeket. A társadalomnak egy növekvő halmaza most nem racionális szinten közelít a járványhoz, hanem emocionális szinten. Az embereket most az érzelmeik irányítják. Most nem a generációk tudatalatti válaszreakciója jött elő, hanem egy tanultabb, átgondoltabb válaszreakció. Ez nem generációs téma. Tény, hogy amíg tavasszal az idősek körében terjedt jobban a vírus, most a fiatalok köréből indult el. Ez a természet rendje, a fiatalokat nem lehet hónapokra bezárni, élik az életüket. A fiatalság tele van könnyelműséggel, aki volt fiatal, tudja ezt jól.
Előfordul, hogy a gyerekek csúfolják azokat a társaikat, akikről kiderül, hogy fertőzöttek. Mennyire komoly ez a probléma?
A gyerekek világéletükben csúfolták egymást valamiért, ez a gyerekkor velejárója. A hatalmi küzdelmek, a versenyszellem nyilvánul így meg. Régen azért csúfolta egyik a másikat, mert nem jól focizott, most előjön a vírus. Ezt nehéz racionálisan megmagyarázni, mert ez gyerekkorban nem úgy működik, mint a felnőttek között.
A mostani gyerekekben mekkora nyomot hagy majd ez a helyzet? Eddig úgy tűnt, hogy ők könnyen alkalmazkodnak, elfogadják az új szabályokat, most mégis mintha fogyna a türelmük.
Nagyon rövid idő telt még csak el, szűk másfél hónap, a tanév kezdete óta. Nem lehet azt mondani, hogy ennyi idő alatt pszichésen átmossa őket ez a helyzet, megváltoztatja hosszú távon a viselkedésüket. Korai lenne bármit kijelenteni. Nyilván hagy nyomot, mint minden, ami velünk történik. Ha ez néhány hónapon belül véget ér, túllépünk rajta. Tavasszal össze voltunk zárva, az más volt. Most új rutinok vannak, új tapasztalások vannak. Most nem ugyanaz okoz fennakadást az életünkben, mint tavasszal. Akkor három hónapig home office-ban voltunk, és ez tele volt fizikai erőszakkal, családon belüli erőszakkal és válással. Most úgy élünk, hogy azt nézzük: honnan jön a fenyegetés, a kockázat. Maszkban és fertőtlenítővel, de kint élünk a szabad életben, és azt kell mondani, hogy mégis mennyivel jobb ez, mint amikor otthon be voltunk zárva. Problémák azonban most is jönnek, olyanok, amelyeket meg kell oldanunk, amelyekre fel kell készítenünk, vagy meg kell tanítanunk a gyerekeket is, felnőtteket is, pedagógusokat is. De ez most nagyon más, mint tavasszal. Bízzunk benne, hogy ez is csak két-három hónapig tart, és hamarosan már nem lesz szenzáció a koronavírus.
Optimista megközelítés.
Most mindenki erről beszél. Az influenzás gyereket nem csúfolják, mert az influenzáról nem beszélünk. A gyerekek csak azt hallják: korona, korona, korona. A kicsik nem tudják, miről van szó, de mindennap erről beszélnek, az iskolások pedig csúfolják is egymást. Ha jövő tavasszal ez nem lesz már szenzáció, két-három év múlva pedig már egyáltalán nem hallani róla, akkor remélhetőleg ugyanolyan kategória lesz a koronavírus, mint egy nátha.
Mi a helyzet az idősekkel? Sokukhoz most sem mennek az unokák, ráadásul a kórházakban látogatási tilalom van. Mintha ők szenvednék el a legnagyobb veszteséget.
Egy tanulási folyamatot lehet megfigyelni. Tavasszal pánikszituáció volt, kevesebbet is hordták az idősek a maszkot, mert abban a tudatban voltak, hogy ők jobban alkalmazkodnak a veszélyhez. Hiszen ők megélték a második világháborút, megélték 56-ot, úgy gondolkodtak, hogy akkor én egy masszív lény vagyok, hogyan is védene meg engem egy ilyen papírmaszk?! Egyre több bizonyíték van rá, hogy azért mégiscsak meg tud védeni. Elkezdték tanulni, hogy akkor ez lehet, hogy tényleg hasznos. És tényleg nem olyan jó lélegeztetőgépre kerülni, és meghalni. Ez egy tanulási folyamat, amit az idősek beépítettek az életükbe. Nyilván a korlátozások okozhatnak frusztrációt, depressziót, befelé fordulást, de ha most teljes egészében áttérnénk a digitális létre, az is nagyon sok embernek okozna frusztrációt. Azt tudom mondani, hogy a családnak a dolga az ebben való támogatás. Én egyelőre nem látom tömegesen az idősek körében, hogy a maszkhasználat lelki törést okozna, az viszont igen, hogy használom a maszkot, mégsem találkozhatom az unokáimmal, mégsem mehetek társaságba.
Sokan úgy gyógyulnak, vagy éppen halnak meg a kórházban, hogy nincs mellettük senki…
Így van. Az elmúlt évszázadokban nem így kellett az embereknek gyógyulni vagy meghalni, és erre nincs mintánk. Nincs eszközünk, amivel ezen segíteni tudnánk, vagy azt mondani, hogy ezt régen így csináltuk. A családoknak most saját maguknak kell kitalálniuk eszközöket, amivel ezt a helyzetet kezelik. Orvosoknak, egészségügyiseknek is nagyon nehéz ez, hozzátartozóknak is – hallani, hogy sok kórházba beszöknek, és felrúgják a szabályokat, és ez valahol teljesen érthető. Ha nekem feküdne most rokonom kórházban, én sem biztos, hogy át tudnám ezt racionálisan gondolni. Az érzelmek most szélsőséges szintre kerültek. Tavasszal lementünk a Maslow-piramis aljára, és emiatt összefogtunk. Most nem. Most iszonyatosan szétrobbantak az érzelmek, nem állunk ki egymásért, nem vagyunk toleránsak az orvosokkal, a pedagógusokkal, hanem most mindenkit az egója irányít. Most óriási szükség lenne valami nagy összefogásra, toleranciára, csak tudnám, ki tudna ennek most az élére állni!? Amíg ilyen nincs, addig legalább a saját családunkban, kisebb környezetünkben kell valami olyat tennünk, ami segít megállni, gondolkodni, és azt mondani, hogy hahó, emberek vagyunk, gondolkodjunk már egy picit!
