Az Indexnek adott interjúban Halász Bence arról is beszélt, hogy
- kiből lehet jó kalapácsvető;
- volt-e B terve arra az esetre, ha nem jön össze a profi sport a számára;
- mennyire könnyű az átállás az utánpótláséveket követően a felnőttversenyekre;
- milyen a prototípusa a tökéletes kalapácsvetőnek;
- mentálisan hogyan kezeli a nehéz, vagy extrém helyzeteket;
- hogyan készül a budapesti, hazai rendezésű világbajnokságra;
- mihez kezd majd, ha befejezi az aktív pályafutását.
Az átlagemberek a testnevelésórán a kötelező kislabdahajításnál tovább aligha jutnak atlétikában bárminemű dobószám felé – az az előszobája annak, hogy valaki szintet lépjen?
A kalapácsvetés annyira összetett, hogy igazából bármilyen sport jelentheti az előszobáját. Egészen korán kirajzolódik már a mozgáskultúra, valamint a mozdulatgyorsaság, és mivel ebben a sportágban gyakorlatilag minden mozdulat „mesterséges”, a tehetségre csak minimális szinten lehet építeni. A kalapácsvetés rengeteg tanulásról és munkáról szól.
Németh Imre, Csernák József, Zsivótzky Gyula, Kiss Balázs és Pars Krisztián személyében öt olimpiai bajnokunk van a számban, valamint egy elvett aranyérmünk 2004-ből Annus Adrián révén. Az összetett éremtáblán ez az Egyesült Államok és a Szovjetunió/Oroszország után a harmadik helyet jelenti. Inspirálják ezek a sportági nagyságok a jelen és a jövő generációját, önnek afféle példaképei voltak?
Abszolút, hiszen fiatalon én is rengeteg videót néztem az interneten arról, hogy a régi nagyok hogy dobtak, mit csináltak, és próbáltam ellesni tőlük egy-egy technikai elemet. Ami az olimpiai bajnokokat illeti, érdekesség, hogy az Egyesült Államok aranyérmesei közül a legtöbben ír bevándorlók voltak, nem Amerikában születtek. Az oroszoknál pedig nyilván a mai napig óriási a merítési lehetőség, ráadásul náluk afféle nemzeti sportként tekintenek a kalapácsvetésre, hozzánk hasonlóan. Ami pedig minket illet: ki merem jelenteni, hogy a magyar kalapácsvetőknél senki nem edz többet a világon, alighanem ennek köszönhető az a szép eredménysor, amivel rendelkezünk.
Meg talán a szombathelyi levegőnek, hiszen a Dobó SE atlétái nemcsak magyar, hanem világviszonylatban is kiemelkedőnek számítanak…
Így igaz, nagyon büszkék is vagyunk az egyesületre, amelyet Németh Pál, a két edzőm, Németh Zsolt és Németh László édesapja alapított. 2012-ben csatlakoztam a csapathoz, azóta legalább 300 emberrel edzettem együtt, korosztályos szinten is rendre nagyszerű eredményeket érnek el az atléták a világversenyeken, és ezt szerencsére általában felnőtt szinten is tartani tudjuk. A sikerek titka pedig az egyedülálló szakértelem mellett az emberi oldalban keresendő: látszik, hogy itt az edzések és a dobások körül forog minden. Márpedig, ha egy versenyző ezt látja az edzőjétől, nem teheti meg azt, hogy nála ne ugyanez legyen a helyzet, és adja bele a tőle telhető maximumot.
Halász Bence mikor döntötte el, hogy a kalapácsvetésnek szenteli az életét?
Legelőször nem én döntöttem el, engem a súlylökés és a diszkoszvetés jobban vonzott, de az akkori nagy öregek már látták, hogy a kalapácsvetés lesz az én utam. Természetesen igazuk volt, a kezeik alatt pedig annyit fejlődtem, hogy ezt idővel nekem is be kellett látnom. Ha évszámot kellene mondanom, akkor nagyjából 2015-re tehető, tehát 18 éves koromban. Érdekes, de egy nagy csalódás volt a fordulópont: a 2014-es kínai ifjúsági olimpián ugyanis „csak” ezüstérmes lettem, pedig előtte dobtam egy korosztályos világcsúcsot. Onnantól már csak dacból is bizonyítani akartam, magamnak és mindenki másnak is.
Volt B terve? M ilyen irányt vett volna az élete, h a nem találja meg a számításait a kalapácsvetésben?
Nehéz ezt megmondani, de mivel édesapám őstermelő és most már a testvérem is a mezőgazdaságban dolgozik, alighanem én is ott kötöttem volna ki mellettük.
Kiss Balázs az egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban végezte és ott is folytatta a felkészülését, amelynek aztán Atlantában olimpiai bajnoki cím lett az eredménye. Sohasem gondolt arra, hogy külföldön próbáljon szerencsét?
Nekem is voltak megkereséseim amerikai egyetemekről, de egy percig sem gondolkoztam el rajtuk. Egyrészt 300 kilométerről költöztem Szombathelyre először a testvéremmel, majd édesanyám is követett minket, márpedig ha így szétvált és ennyit bevállalt miattam a család, nem tehettem meg velük, hogy nem sokkal utána egy másik kontinensre költözöm. Másrészt úgy éreztem és érzem mind a mai napig, hogy sehol sem tudnának nekem annál többet adni szakmailag, mint amit Szombathelyen kapok.
A junior- és az utánpótlásversenyek sikerei előrevetítik, hogy egy tehetség a felnőttek között is szép karriert futhat majd be?
Nem feltétlenül. Nagyon nehéz az átállás, hiszen más súlyokkal dobnak a versenyzők, ennek pedig hatása van a technikára is. U18-as korosztályban még ötkilós a kalapács, U20-ig hat, onnantól pedig már a 7,26 kilogrammos következik. Ezek akkora váltások, hogy amilyen hibákat korábban mondjuk el lehetett követni, azt felnőtt szinten már nem lehet, hiszen a dobótávra is hatással vannak, az esetleges sérülésekről nem is beszélve. Nyilván, ha valaki tehetséges, akkor jók az esélyei arra, hogy felnőtt szinten is sikeres legyen. Viszont az edzőm, Németh Zsolt példája éppen az ellenkezőjét is bizonyítja: utánpótlásban csak egy versenyen jutott döntőbe, a felnőttek között pedig vb-ezüstöt is nyert.
Egy korábbi interjúban körvonalazta, hogy milyen a prototípusa a jó kalapácsvetőnek. Felidézné és elmagyarázná a miérteket nekünk is?
Mindenekelőtt kell hozzá egy „krumplitest”, hiszen a törzs szerepe kulcsfontosságú ebben a sportban. A karoké viszont kis túlzással elenyésző, így két „slag” kar bőven elegendő hozzá, nem is eddzünk külön rájuk. Nyakunk az gyakorlatilag nincs, így „bútorfej” és végül két „oszlop” láb, ami ezt az egészet megtartja (nevet).
Külső szemlélőként nem tűnik annyira bonyolultnak a versenyszám: megfogjuk a kalapácsot, forgunk vele néhányat, aztán elhajítjuk és kész. Ez viszont csak a jéghegy csúcsa: mennyivel összetettebb ennél a dolog?
Jóval... Ha egy ilyen külső szemlélő lejönne egy edzésünkre, és végigcsinálná azt a munkát, amit mi egy napon, biztos, hogy a kórházban kötne ki... Olyan intenzívek ugyanis a gyakorlások, mind a szökdelések, mint a futások, mind a súlyokkal való edzések, amit egy átlagember nem bírna ki.
ÉPPEN EZÉRT MÁR AZ IS MEGTERHELŐ, HOGY A MEGFELELŐ ÁLLÓKÉPESSÉGET FELÉPÍTSÜK, ÉS AKKOR A KALAPÁCSOT MÉG A KEZÜNKBE SEM VETTÜK...
Úgyhogy bár az emberek tényleg csak annyit látnak, hogy kisétálok, kidobok a körből néhány kalapácsot, aztán besétálok, de ami energiát és erőt felemészt, hogy erre képes legyek és a lehető legmesszebbre hajítsam el, azt igazából még csak sejteni sem sejtik. A jó kalapácsvető erős, mint egy súlyemelő, gyors, mint egy sprinter, hajlékony, mint egy tornász és még lehetne folytatni a felsorolást. Tényleg rendkívül összetett dolog ez.
Milyen formában van? Úgy zajlik a felkészülés, ahogyan előzetesen eltervezte?
Januárban és februárban sérüléssel, illetve betegséggel is bajlódtam, amelyek nyilván hátráltattak, ezt leszámítva viszont kihoztam belőle a maximumot. Sőt, talán még annál is többet, 120 százalékot. Helyén kell kezelni a formát és azt, hogy most mennyit dobok. Fokozatosan próbálom felépíteni a teljesítményemet, természetesen úgy, hogy a csúcsot azt majd az augusztusi világbajnokságon érjem el.
A gátugró Kozák Luca azt mondta, egy sportoló egyetlen megmérettetést sem jelölhet ki élete legfontosabb versenyének, de azért Halász Bencét is megkérdezem: a szó szoros és átvitt értelmében is a legnagyobb dobására készül Budapesten?
Egy szó és már jó is a mondat: ez lesz életem eddigi legfontosabb versenye. Régóta várjuk már azt, hogy újra atlétikai versenyt rendezzen Magyarország, Európa-bajnokság és fedett pályás vb már volt itt, ez viszont most minden szempontból különleges és hatalmas megmérettetés lesz majd. És legalább akkora lehetőség is a hazai versenyzőknek, nem véletlenül dőlnek meg sorra az országos csúcsok különböző versenyszámokban, ez szerintem már annak az extra motivációnak köszönhető, amit a budapesti világbajnokság jelent.
Manapság a mentális felkészülés minden sportágban elengedhetetlen, a dobószámokban pedig talán különösen igaz lehet a felvetés, ahol adott számú kísérletből kell a legjobbat nyújtani. Márpedig, ha egymás után jönnek az érvénytelen próbálkozások, gyanítom, azzal egyenes arányosan nő a stresszfaktor is. Ez valóban így van?
Versenyzőnként eltérő, ki hogyan éli meg és dolgozza fel magában a kiélezett szituációkat. Én is küzdöttem hasonló nehézséggel, fiatalon még nagyon hektikusan dobtam, volt olyan versenyem, ahol összesen egy érvényes kísérletem volt. Ahogy viszont egyre tapasztaltabb lettem, levetkőztem ezt a fajta „izgalmat”, és most már akkor sem pánikolok, ha az első próbálkozásaim érvénytelenek. Arról nem beszélve, hogy én egy egyszerű alföldi gyerek vagyok, nem szeretem túlgondolni a dolgokat, odamegyek és meg akarom mutatni, hogy mit tudok.
Említette az imént a sérüléseket is; mennyire lendül át könnyen azokon az időszakokon?
Az idei, év eleji eset nagyon balszerencsés volt, egyáltalán nem tehettem róla, elszakadt a kalapács és meghúzódott a vállam és a csuklyásizmom. De amit tudtam, akkor is csináltam, ha fájt – talán ez is egyfajta magyar sajátosság, ez a kicsit önfejűség. Természetesen a sérülésveszélyt nem kockáztatva, de a határig nem félünk elmenni. Sajnos, volt már jó néhány sérülésem, ismerjük egymást a testemmel, tudom, mi az, amit még lehet, és hol van az a pont, amikor muszáj megálljt parancsolnom magamnak.
Evezzünk vidámabb vizekre: belegondolt már abba, mi játszódik majd le a fejében, amikor besétál a dobókörbe a Nemzeti Atlétika Központban, ahol közel 40 ezer ember ordítja majd a nevét és szurkol önnek eksztázisban?
Amikor érzi az ember a szeretetet, az hatalmas lökést tud adni, ezt a részét különösen várom már a vb-nek. Amikor viszont már ott vagyok a dobókörnél, akkor teljesen kizárom a külvilágot, és csak magamra koncentrálok.
80,92 méter az egyéni rekordja – megdőlhet ez a csúcs Budapesten? És ha igen, az a jelenlegi mezőnyt ismerve mire lehet elég?
Mindenképpen 80 méter felett szeretnék dobni, ha pedig az egyéni csúcs is összejönne, onnantól igazából a helyezés másodlagos, mondhatom azt, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem. A mezőny formájáról egyelőre én is csak annyit tudok, amennyit az interneten olvastam, viszont a riválisaimnak sem volt zökkenőmentes a felkészülése; rengeteg sérülés, műtét, vírusos megbetegedés nehezítette a dolgukat. Viszont aki ott lesz a világbajnokságon, az biztos, hogy hozzám hasonlóan élete legjobb eredményére törekszik majd.
Teherként, vagy pluszmotivációként tekint arra, hogy első számú és talán egyetlen magyar éremesélyes versenyzőként indul majd Budapesten?
Nem titok, én is szeretnék felállni a dobogóra. Viszont nem az elvárások, nem az emberek, nem a közvélemény és nem egyéb, más külső tényezők, hanem saját magam miatt. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, mert akkora elvárásokat állítok fel magammal szemben, hogyha én elégedett vagyok, akkor biztos, hogy mások is azok lesznek majd!
26 éves lesz a világbajnokság idején, korábban pedig beszéltünk már arról, hogy mennyire igénybe veszi az emberi testet ez a sportág. Meddig tervezhet előre egy kalapácsvető?
Egyelőre még nem gondolkoztam azon, hogy mikor szeretnék visszavonulni. Érdekes a kalapácsvetők pályafutása, egy diagramon nagyjából úgy lehetne bemutatni, hogy nagyon sokáig ível felfelé, aztán viszonylag hosszú ideig van magasan is, utána viszont egészen hirtelen indul el lefelé. Egyébként, ha az ember vigyáz a testére, sokáig ki lehet tolni a karriert, 35 évesen is sokan versenyeznek még. Annyi bizonyos, hogy én akkor szeretném majd befejezni, amikor még jól érzem magam, nem akkor, amikor már „kötelező”.
Mihez kezd majd, ha szögre akasztja a kalapácsot?
Néha megfordult már a fejemben, hogy mit szeretnék csinálni az aktív sportolás után. Felmerült többek között az edzősködés is, de egyelőre nehezen tudom elképzelni magam abban a szerepben. Az biztos, hogy olyan dolgot szeretnék találni, amit legalább annyira lelkesen és elhivatottan tudok csinálni, mint a kalapácsvetést. Vagy legalábbis hasonlóan...
(Borítókép: Halász Bence. Fotó: Kaszás Tamás / Index)
Forrás: index.hu
