Rabságból a szabadba
57 éves, 6,8 méter hosszú, több mint 3 és fél tonna. Tokitae a világ második legidősebb, fogságban élő kardszárnyú delfine. Ma már nyugdíjaskorú, de évtizedekig Miami egyik delfináriumban szórakoztatta a közönséget Lolita néven, most viszont nagyon úgy néz ki, hogy szabadon bocsátják. A Miami Seaquarium tulajdonosai bejelentették, hogy „hivatalos és kötelező érvényű megállapodást” kötöttek a Lolita Barátai nevű állatvédő csoporttal, és megkezdik az előkészületeket, hogy az állat visszatérhessen Puget Soundba (a Csendes-óceán északnyugati részén található szoros, Washington állam partjai mentén). Abban bíznak, hogy a következő 18–24 hónapban véglegesen át tudják helyezni ide Lolitát, de ez nem lesz egyszerű.
Vannak ugyanis kérdések az állat egészségével, illetve azzal kapcsolatban, hogy képes lesz-e átutazni az országot egy tengeri karámban.
Eddig Észak-Amerika legkisebb orkakifutójában tengette mindennapjait, egy olyan medencében, amelynek vize megfertőzte a bőrét, és olyan halakkal etették, amelyek időnként rothadtak voltak, ezért bélrendszeri problémái alakultak ki. Évekkel ezelőtt diagnosztizálták a köznyelvben „szörfösszem” elnevezésű fájdalmas betegséggel, amit az árnyékolás komplett hiányában a túlzott UV-sugárzás és a tartály vizének vegyszerei okoztak, és ami a teljes vakságához vezethet. Egy 2015-ös nyomozás kiderítette, hogy szemét szemcseppekkel, antibiotikumokkal és erős fájdalomcsillapítókkal kezelték, holott erre, ha szabadon él, biztosan nem lett volna szükség. A rabságba lelkileg is belebetegedett: frusztrációjának és unalmának legkifejezőbb jele a fejrázás és az állkapocs-csikorgatás, ami fogainak sérülését okozta. Állatvédők pert indítottak a delfinárium ellen, az ügy végére 2021-ben került pont.
A Miami Seaquarium 51 és fél év után abbahagyta a Lolita-showt, a bálnának ma már nem kell szórakoztatnia a közönséget.
A szakértők attól is tartanak, hogy ha az átszállítás után Lolita találkozna a rokonaival, akkor a fogságban elkapott fertőzései akár a tengeri karámon keresztül is átterjedhetnének a társaira. A karámot a nonprofit Whale Sanctuary Project segítségével építenék meg. Ugyanez a szervezet a világ első bálnarezervátumát is létrehozná Új-Skócia partjainál, amihez a nagymacska-, emberszabásúmajom- és elefántrezervátumok szolgálnak mintaként.
Miután a delfint átszállítják, megfigyelés alatt fogják tartani, mivel például újra meg kell tanulnia vadászni, hiszen az elmúlt évtizedekben a gondozói kézből etették.
A felnőtt bálnák sírása betöltötte az öblöt
De hogyan került Tokitae egy delfinárium medencéjébe? Megpróbáltatásai több mint öt évtizeddel ezelőtt kezdődtek a Whidbey-szigetnél lévő Penn Cove nyugodt vizein. 1970. augusztus 8-án egyike volt annak a hat fiatal kardszárnyúnak, akiket Washington állam partjai mentén, a Salish-tengerből elraboltak. A férfiak hosszú botokkal és fegyverekkel korbácsolták a gyilkos bálnák egy csoportját, elválasztva az anyákat a borjaiktól. A vadászat brutalitását jól érzékelteti, hogy a csónakokkal, kis repülőgépekkel és bombákkal megfélemlített és üldözött család öt tagja is belehalt a procedúrába.
A fiatalokat elválasztották felnőtt családtagjaiktól és a delfináriumoktól érkező megrendelésekig ott, helyben, hálóval elkerített öbölrészben tartották.
A felnőtt bálnák nem voltak hajlandók elmenekülni, a háló másik oldalán virrasztottak gyermekeik mellett, keserves sírásuk betöltötte az öblöt. Legalább egy tucat bálna elpusztult a befogás során, 1965 és 1973 között körülbelül negyvenöt állatot fogtak be.
A fiatal kardszárnyút 1970. szeptember 23-án helyezték a Miami Seaquarium számára parányi betontartályába, ahol a Lolita nevet kapta. Egyébként a nőstény bálna óriási túlélő, hiszen a Penn Cove-nál fogságba került állatok közül ő az utolsó, aki életben maradt. Szakértők szerint a brutális bálnavadász-akciók során legalább 13 családtagjával végezhettek, viszont 95 éves anyja feltehetően még szabadon úszkál az óceán vizeiben.
Lolita az úgynevezett déli rezidens gyilkos bálnák csoportjába tartozik, amely egy különösen veszélyeztetett faj, már csak 74 egyedet számlál.
A tenger farkasai, akik családban élnek
A kardszárnyúak, más néven orkák a legnagyobbak a delfinek közül, egyben a világ legerősebb csúcsragadozói közé is tartoznak. A tenger farkasainak is nevezik őket, halakon, teknősökön kívül más cetfélékre is vadásznak, a fókákat lerángatják akár a jégtáblákról is. Testük vaskos, de áramvonalas, ezért kitűnő úszók. Fejük lekerekített, ezért „csőrük” alig vehető észre. Hátuszonyuk és „szárnyuk” hosszú – ezért nevezik őket kardszárnyúnak. A hátuk sötét, a hasi részük pedig világos, testükön jellegzetes nagy fehér foltok is láthatók. A valaha mért legnagyobb hím 9,8 méter hosszú és 10 tonnás volt, míg a nőstény 8 és fél méter, valamint 7 és fél tonna. Ezek az állatok akár 90 évig is élhetnek. Mindemellett a világ legintelligensebb állatfajai közé tartoznak: képesek emberi hangokat is utánozni. Még 2018-ban a kutatók egy Wikie nevű nőstény viselkedését tanulmányozták Franciaországban, az antibes-i Marineland Aquariumban. Szavakat tanítottak neki, amelyeket az orrnyílásán fújva ejtett ki: megtanult köszönni és kimondani az „egy, kettő, három” számokat.
A kardszárnyú delfinek csoportban élnek, egyedülálló hangadásukról ismerik fel egymást. A tudósok úgy vélik, a nyílt tengeren élők megtanulják egymás hangját utánozni, és amúgy is egész életükben szorosan kötődnek a családjukhoz.
Míg azonban a fiatal nőstényutódok felnőttkorukra önállókká válnak, és egyedül vadásznak, a hímek az anyjuktól függnek, még az általuk megszerzett élelemből is részesedést követelnek.
Így az anyák lényegében életre szóló áldozatot hoznak a fiaikért. Kutatók 1982 és 2021 között negyven nőstény kardszárnyú delfin életét kísérték figyelemmel a Csendes-óceánban, Vancouver és Seattle között a part menti vizeken. Arra jutottak, hogy minden egyes élő fiú után felére csökken annak az éves valószínűsége, hogy az anya egy újabb borjút neveljen fel egyéves koráig. Az említett területen ezért a populáció a kihalás felé sodródik. A hímek és anyák ezen viselkedése ugyanakkor rácáfol az intelligenciára. „Ha az anyám minden este megfőzné a vacsorámat, talán én sem akarnám megtanulni, hogyan kell vacsorát készíteni” – viccelődött a kutatási eredmények kapcsán Darren Croft, az Exeteri Egyetem professzora.
Mi lett Willy sorsa?
A ‘90-es évek nagy sikere volt a Szabadítsátok ki Willyt! című amerikai kalandfilm, amelynek köszönhetően Magyarországon is családok ezrei ismerték meg ezt a különleges állatfajt. A történet szerint Willyt, a háromtonnás kardszárnyú delfint elszakították a családjától, fogságban él egy kisváros delfináriumában, ahol szomorúságában nem hajlandó szórakoztatni a turistákat. A tulajdonos be akarja zárni a show-t, Willy ekkor találkozik Jesse-szel, a 12 éves utcagyerekkel. Barátságot kötnek, de a bálna a fiú kedvéért sem hajlandó produkálni magát a közönségnek. A főnök ezért úgy dönt, elpusztítja az állatot, Jesse és a gondozói azonban mindent megtesznek, hogy ezt megakadályozzák.
Delfinárium Magyarországon?
Delfineket 1992 óta a törvény szerint tilos behozni az országba. Ennek előzménye, hogy ’92 őszén a margitszigeti Hajós Alfréd uszodában két szabálytalanul behozott és azon a nyáron bemutatókon szerepeltetett delfin elpusztult. A nagy felháborodást kiváltó eset után az öt vadon született delfint bemutató létesítmény bezárt, a törvényt pedig szigorították. Ugyan néhány éve a Tropicarium tulajdonosa szeretett volna delfináriumot létrehozni Budapesten – ahol nem szabadon, hanem fogságban született delfineket mutattak volna be –, végül nem kapott rá engedélyt.
A Willyt „játszó” Keiko nevű bálna hamar világhírű lett, sorsa akár hasonlóan is alakulhatott volna, mint a moziban, ugyanis a háromrészes film után 1997-ben petíció indult, amelyben a világ a szabadon engedését követelte.
Keiko 1976-ban született, háromévesen fogták be Izlandnál, majd egy szórakoztatóparkba került Mexikóvárosban. A filmesek ott fedezték fel, hat és fél méter hosszúságával egy 20x35 méteres, alig hét méter mély medencében élt, amelynek vize az egészségesnél jóval melegebb volt.
A filmek után a Warner Bros stúdió az állat filmes gázsijából alapítványt hozott létre azzal a céllal, hogy Keiko visszatérhessen az óceánba.
A szakértők azonban ezt nem tartották jó ötletnek, mert Keiko emberek között nőtt fel, és féltek, hogy nem fog tudni beilleszkedni. Félelmük beigazolódott.
A bálnát hosszú szoktatás után Izland partjainál, tíz évvel a forgatás után engedték végleg szabadon, de folyamatosan megfigyelték. Rendszeresen visszajárt a partra, hogy fajtársai helyett emberekkel barátkozzon. Szabadsága alig egy évig tartott: 2003-ban a norvég Taknes-öbölben pusztult el tüdőgyulladásban.
