Két közepes termetű, energikus és vidám kutya fut felénk, mögöttük kissé lemaradva gazdájuk, Bödők Gergely történész. A kutyák, fajtájuk szerint erdélyi kopók, nem sejtik, hogy most ők lesznek a főszereplők. 2020 novemberében módosítottak egy törvényt, így lehetővé vált, hogy terelővadászaton is lehessen a kopóval részt venni. Közeledik a vadászati világkiállítás is. Ezek kapcsán faggattuk Bödők Gergőt.

Négy éve találtam ki, hogy szívesen tartanék kutyát, amiről mindenki próbált lebeszélni. Valaki azért, mert szerinte lakásba egyáltalán nem való állat, egyébként is először érkezzen kisgyerek a családba, más szerint pedig bohémeknek egyáltalán nem szabad kutyát tartani. Valamiért mégis kitartottam – mondja a dunaszerdahelyi születésű Bödők, aki civilben a Clio Intézet társ-ügyvezetője, a Tanácsköztársaság kutatója.

Mindenképpen magyar fajtát szerettem volna, lehetőleg nem túl nagy termetűt és nem túl hosszú szőrűt. Kisebb keresgélés után bukkantam rá az erdélyi kopóra, a fajtába pedig nagyon rövid idő alatt – nincs rá jobb szó: beleszerettem – teszi hozzá. – Ahogy az lenni szokott, az érkező kölyökkutya egy hét alatt megváltoztatta az életünket és igazi családtaggá vált. Azóta nem is értem, korábban miért nem tartottam kutyát.

Az erdélyi kopó közepes testalkatú, roppant elegáns megjelenésű, a vadászaton szilaj és nyughatatlan, amúgy viszont kifejezetten nyugodt természetű vadászkutya. Sokak szemében az is vonzóvá teszi, hogy ahogy felénk szinte minden történetének, e fajta sorsa is meglehetősen hányattatott.

S hogy miért tart valaki vadászkutyát a 21. században? Mint Bödők mondja:

ez egyszerre valóságos kivonulás, de egy mélyen átélt, belső szecesszió is egyben.

„Csallóközi gyerek vagyok, de régóta itt élek. Nagyon sokat kaptam Budapesttől, de évek óta egyre jobban zavar is a főváros: mindenki ideges, túlfeszült és folyvást siet valahová. Egyáltalán nem egyedi jelenség ez, a stressz civilizációs korszellem. Egyszer csak kezdett irritálni az a túltechnicizált világ is, amiben élünk. Ma már azt érzem, a kopótartás mindez ellen való lázadás. Legalábbis az én lázadásom. Minden pillanat, amit a kutyáimmal töltök, a mókuskerék őrületétől kiszorított minőségi idő. Egy régi, tévétlen és fülhallgatók nélküli világ varázsa – és számomra egyfajta premodern drog. Kora reggel és késő délután kutyázok. Ilyenkor csak velük és a családommal vagyok és persze magammal, a gondolataimmal, hétvégente pedig órákat töltünk el a valahol  a természetben. Alig túlbecsülhető luxus, hogy kora reggel egy nagyot sétálhatok a Hajógyári-szigeten, hálás is vagyok érte. Úgy indul a napom, hogy szinte szaunázott az agyam a levegőn. Persze van, amikor én is elgyengülök, és nem mindig értem hajnali hétkor, szakadó esőben, hogy mit keresek a sziget csücskén.”

Furcsa ezt hallani, miközben a kutyatartás népszenvedély, olyannyira, hogy sokaknak kutyája van család helyett. Nem inkább ez a korszellem? A történész szerint ez igaz, hisz Magyarországon is több mint hárommillió kutya van (köztük legalább 3-400 ezer kóbor állat), azaz minden harmadik magyarországi háztartás „kutyás”. De vadászkutyát tartani mégis sokkal nagyobb macera. Ennek a kutyafajtának jóval nagyobb a mozgásigénye, és ha igazán a természete szerint szeretnénk tartani, akkor előbb-utóbb vadászatokra is kezdünk vele járni, ami utazás, idő, pénz, szervezés. Ezért egyre kevesebb vadásznak van vadászkutyája, ami kicsit olyan, mintha egy huszárnak nem lenne lova. A kopótartás zendülés az ellen a világ ellen amiben élünk: ne vállalj felelősséget semmiért, élj egyedül, rázd le magadról a nyűgöket, minőségi időt és energiát ne fecölj semmire csak magadra. Egy vadászkutyával való elhivatott és felelősségteljes foglalatoskodás mindezzel óhatatlanul szembe megy. 

 Bödők Gergely vadászatokra is megy a kopóival, azaz minden évben, november végétől február középig, hajtásokra jár.

„Idővel azon kapod magad, hogy megváltozik az öltözködésed, a gondolkodásod, és lassacskán életformát váltasz.

Történészként elkezdtem vadászati anyagokat, folyóiratokat és szakirodalmat gyűjteni, mostanra már eléggé fejest ugrottam a hazai vadászat történetébe, tavaly pedig elkezdtem egy vadásztanfolyamot is, hogy a gyakorlati oldalába is valamelyest belelássak. Aztán, mintha csak régi, gondosan elcsomagolt emlékekre bukkantam volna: felidéződött bennem, hogy keresztapám és dédnagyapám (mindketten református lelkészek) is odahaza a Csallóközben szenvedélyesen vadásztak. Tulajdonképpen számtalan emlékem fűződik az agancsokkal, régi bútorokkal és vadászfegyverekkel tarkított régi parókiákhoz, a hazahozott, gyönyörű színekben foszforeszkáló vadkacsatollakhoz, vagy amikor gyerekfejjel elvittek hálóval vadnyulat fogni »olasz importra«. Az igazi vadászat és a kopótartás roppant élvezetes dolog, és abszolút korszerűtlen életforma. Időt igényel, makacs foglalkozást egy erős jellemű kutyával, de nagyfokú határozottság és szeretet is kell hozzá – ezért nem is való mindenkinek.”

Az erdélyi kopó körül több mítosz kering. Például hogy a honfoglalással hoztuk be, illetve hogy a román kommunista diktatúra ki akarta írtani, mint magyar kutyafajtát. Vajon miért keringenek róla ilyen történetek? 

Bödők Gergely szerint valószínűleg azért, mert idehaza is szeretjük a mítoszokat. „Tulajdonképp nincs ezzel semmi baj, a mítoszok identitást tudnak adni. De komoly ismereteket ezekre alapozni nem szabad. Az erdélyi kopó a legritkább magyar kutyafajta, ráadásul évtizedekre feledésbe merült a léte, és majdnem ki is halt. Ez önmagában kölcsönöz a fajtának egy különleges varázst.

Az erdélyi kopó szép, elegáns, arisztokratikus megjelenésű kutyafajta.

Közepes testfelépítésű, arányos, izmos, ruganyos. Jellemzően nagyon szívós, amiért sokat tud futni a vadászatokon, akár ötven-hatvan vagy még több kilométert is. Viszont amilyen robbanékony a vadászatokon, annyira jó családi kutya otthon. Mintha átállítana az agyában egy kapcsolót. Mindkét kutyánk végtelenül nyugodt, ha túl vagyunk a napi sétán jóformán egész nap csak fekszenek. Fölöslegesen sohasem ugatnak, a gyerkőcünket szeretik. Társasházi körülmények között is remekül lehet velük együtt élni, mert igazodik a ritmusuk a család ritmusához. Persze a kutyák a rítusok és a kiszámíthatóság rabjai: ha minden nap reggel hétkor mész velük sétálni, akkor azt várni fogják, nincs kihagyás, nincs késés, felkeltenek. Az óraátállításokat ezért nem különösebben szeretjük.”

Nem csak a sétához kell korán kelni. Hanem a vadászathoz is. Az erdélyi kopó a klasszikus főúri hajtóvadászatok kutyája volt, de ma is vadásznak vele. Hajnalban indul a hajtás. „Adott jelre, a vadászatvezető engedélyére engedheted csak el a kutyádat. Erdélyi kopóból négy-öt kutya is teljesen elég egy vadászathoz, de azért ennél több szokott lenni.” A kutyák elviharzanak, a vad nyomát fürkészve szinte „kilőnek”. Ha van a területen vad, azt meg fogják találni. Ezután jön a kopós vadászat igazi lényege, a hajtás, amit ez a kutya egyfajta magasfrekvenciás hangon csaholva művel. Bessenyei György szerint a kopók „jajdulnak”, aki benne van, azok szerint

ez a „kopózene” a legszebb „isteni muzsika”. 

Messziről és messzire hallatszik, ennek köszönhetően tudható, hogy merre halad a vad és vele kutyád. Ha a vad elfáradt, megáll, ilyenkor a kutyák egy mélyebb hangot kiadva „állják a vadat”, azaz lényegében biztonságos távolságot tartva körülállják és ugatják. A kopós vadászat gyalogvadászat, gyors lábat, erős fizikumot igényel. Régen a gyorslábú és a terepet kiválóan ismerő vadásznak ezért esélye volt a vadat utolérni és a zsákmányt elejteni. Ma jellemzően a felállított puskások sora felé hajtják a kutyák és a hajtók a vaddisznót.

Egy vadászat során, a két-három nagyobb hajtás alatt mindössze párszor találkozol csak a kutyáddal. Mivel a kopó messze van tőled, akár kilométerekre, a néhány száz éves tenyésztés folyamán kialakult természetes ösztönére hagyatkozik, azaz a gazdája jelenléte nélkül kénytelen önálló döntéseket hozni. Te a hajtókkal egy kötelezően meghatározott irányba mozogsz az erdei terepen, magadban meg imádkozol, hogy ne legyen a kutyádnak semmi baja. Ami ugyanis távol folyik az élet-halál harc – mesél Bödők.

A vaddisznóra való vadászat komoly dolog, az „erdei” nagyon gyors, nagyon dühös, a vadkanok élesre fent agyarai és az akár 150-200 kilós súlyuk miatt is veszélyes ellenfelek. A kutyának ezért gyorsan fel kell tudnia mérni a helyzetet, a terepet, a konda többi tagjának és más kutyáknak a mozgását. Mindezt az űzés közben. Ha téved, egy pillanatra kihagy, vagy túl vakmerő lesz, komoly sebeket szerezhet, a hiba akár az életébe is kerülhet. „Még csak három éve járok vadászatokra, de már láttam szörnyű sebeket. Mi viszont eddig még szerencsére mindig megúsztuk.” 

Az erdélyi kopó tehát ősi típusú vadászkutya, azaz hajtásra használják. Bödők kérdésünkre kifejti: 1237-ben bukkan fel először maga a kopó kifejezés, mint személynév. Jelentése elkapni, megfogni, megragadni valamit. Állítólag szerepelnek kopók a Kálti Márk-féle Képes Krónikában, de ezt nehéz minden kétséget kizáróan bizonyítani. Vannak akik bizonyos domborműveken is vélik azonosítani, tudjuk, hogy

az erdélyi fejedelmek korában az agarak mellett előszeretettel vadásztak kopókkal is,

Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek pedig nyolcvannál is több kopója volt. De nem tudjuk, hogy ezek a kutyák pontosan hogy néztek ki: az ásatások során előkerült kutya csontvázakra ugyanis legtöbbször csak a „canis familiaris” megjelölést használják. Györgyi Giergl Alajos 1859-es Vadászat a Gerecse hegységben című festményén – ami az Országház Vadásztermében függött – viszont a kopó jellegzetes külső jegyeivel és testtartásával már egyértelműen felismerhető.

Bödők szerint a 19. század elejéig lehet biztosan visszakövetni az erdélyi kopó eredetét. A kopó funkcionális vadászkutya volt, elég sok régióban kialakult valamiféle sajátos, helyi verziója. A mai erdélyi kopónak nevezett kutyafajta feltehetőleg a 19. században a lengyel és osztrák kopókra vezethető vissza.  

A ma ismert erdélyi kopó első leírása 1901-ből származik, egy német vadászlapból. A cikk poszthumusz jelent meg, szerzője, a Brassóban született ornitológus és postafelügyelő, Czynk Ede (Edward von Czynk)  három évvel korábban meghalt. A múlt századfordulóra a kopós vadászat az ország közepén a legtöbb helyen kiment a divatból, a vadászat is modernizálódott, a történelmi Magyarország területéről majdhogynem kiveszett, kivéve az ország északi és keleti komoly erdőségekkel borított nehezen járható peremterületeit, így Gömör és Sáros vidékét, valamint Erdélyt. Utóbbi helyen a két világháború közt is hajtottak kopóval. A nagy törés persze Trianon, hiszen ekkor veszítjük el azokat a hegyi erdőségeket, amelyekben a vadászathoz szükség volt kopókra. Az erdélyi kopó újrafelfedezése 1940-ben történik meg, amikor visszacsatolják Észak-Erdélyt.

Ekkor tapad végleg a fajta nevéhez a korábbi „magyar”, „erdei” jelzők helyett az „erdélyi” jelző.

Ma ez a kopó magyar változata.

A kopótartók körében is közszájon forog, hogy 1947-ben a románok törvényt hoztak, hogy kiirtsák a kopót, de ez így nem teljesen igaz – mondja Bödők. 1947-ből tényleg van egy román vadászati törvény, amely tiltotta a kopók és agarak használatát és ezt megerősítettek 1953-ban is. A fajta hanyatlását és lassú eltűnését eredményező tilalom döntően két körülményre épülhetett. Az egyik, hogy a kopós vadászati mód, a kopászat elég régóta már korszerűtlennek számított. A másik, hogy a kutyafajta a magyarokhoz, a magyar arisztokráciához kötődött, így az államszocializmus jelszavai alatt nagyon is soviniszta politikát űző Romániában nem sok babér termett neki. Azt ugyanakkor, hogy tömegesen lőtték volna agyon az erdélyi kopókat, amint azt a szóbeszéd terjeszti, semmilyen forrás nem igazolja. Érdemes hozzá tenni azt is, hogy a román tilalom előtt Magyarországon már az 1945-ös vadászati törvényben megtiltották a kopóval való vadászatot, igaz, ekkor itthon már nem is nagyon volt kopó sehol.  A második világháború utáni tilalom annyira „eredményes” lett, hogy 1947-től a hatvanas évekig Romániában nem törzskönyveztek kopót. 

A fordulópont az a pillanat, amikor a hatvanas évek végén Budapesten elkezdenek készülni az 1971-es vadászati világkiállításra. Ekkor kezdtek el nyomozni a szakemberek azután, hogy maradt-e még kopó Erdélyben. S Máramarossziget mellett találtak is egy román vadászt, akitől tudtak két testvérkopót vásárolni. Őket 1968 decemberében hozták át a határon, és belőlük tenyésztették tovább itthon a fajtát. Később mások is hoztak Erdélyből kopókat Magyarországra és a folyamat hamar kétirányúvá vált: már Magyarországon született kölykök is nagyobb számban kerültek Erdélybe.

Az erdélyi kopó ma is a legveszélyeztetettebb magyar kutyafajtánk, belőle van a legkevesebb:

alig van több belőle az egész Kárpát-medencében ezer példánynál. Ebből körülbelül öt-hatszáz van itthon és négy-ötszáz lehet Erdélyben. A fajta ma sem túl divatos, 1991-ben 316 példányt törzskönyveztek belőle, húsz évvel később viszont mindössze 68-at.

Az erdélyi kopóval kapcsolatos aktuális fejlemény, hogy 2020 novemberében módosítottak egy törvényt, így lehetővé vált, hogy terelővadászaton is lehessen a kopóval részt venni. Addig ugyanis a 45 centiméter marmagasságnál magasabb kutyát nem lehetett erre használni, az attól való félelemtől, hogy a nagyobb testű kutya bántani fogja a vadat. Bödők Gergely szerint a jól nevelt és vizsgázott vadászkutya nem nyúl a vadhoz, hiszen ő húzza a rövidebbet. A nagyon vakmerő vadászkutyák ugyanis nem hosszú életűek.

Adódik a kérdés: mi a terelővadászat? A terelővadászaton nem hajtják, hanem nevéből adódóan terelik a vadat. Ekkor a vadak nincsenek pánikban, mint hajtóvadászatkor, majdnem teljesen csendes az erdő. A vad alapvetően a nappali táplálkozási és az esti pihenőhelye közt mozog. A hivatásos vadászok és a tapasztalt erdőjárók ismerik a bejáratott útvonalait, és a megfelelő helyeken állják el a vad útját. Kopogtatós vadászatnak is nevezik, mert egyet-egyet ütnek a fákon, vagy csak köhécselnek, hogy áttereljék a vadat a másik helyére. Eközben lehetőség van az állományt felmérni és szelektálni: melyik egyed sérült, melyiknek selejtes az agancsa, melyiket lehet elejteni, melyiket nem. A vadászok munkája sokkal sokrétűbb, mint ami a hírekbe gyakran bekerül. Egész évben megfigyelik és gondozzák a vadat, kritikus időkben etetik, az élőhelye minőségét óvják. Az igazi hivatásos vadászok a vaddal és a természettel élnek. A vadászat mindennek csak kis, bár elég látványos része.

Nekem komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy az erdélyi kopóval lehet-e terelővadászatot csinálni.

Ráadásul a hajtóvadászat és a terelővadászat ma már gyakran összecsúszik, vagy a két vadászati módot egymás után bonyolítják le. Az erdélyi kopó az erdőben sokkal szilajabb, mintsem csendben láb mellett settenkedjen, mikor látja, hogy a szarvasok vagy a vaddisznók mozognak, vagy érzi a szagukat – teszi hozzá Bödők, aki azért örül a törvény adta új lehetőségnek.

S hogy miért fogott bele a hobbija és a munkája ötvözéseként a magyar vadászat történetének megírásába? Azért, mert a magyar vadászat történetének nincs modern feldolgozása. Az utolsó komoly feldolgozása, Csőre Páltól, több mint negyed évszázada jelent meg és munkája anyaggyűjtése több mint harminc éve zárult le. Az egész vadászat nagyon összetett téma. Nem csak több évszázadot kell áttekinteni, hanem ismerni kell a különféle korok viszonyait, hisz a vadászat kapcsolódik az életmódhoz, az arisztokráciához, a joghoz, a technikai eszközök fejlődéséhez (fegyverzethez), a gasztronómiához és a kultúrához is. Bödők tudományos ismeretterjesztő művet szeretnék írni a huszadik század végével bezárólag.

Fotók: Mátrai Dávid