Az édesanyák nemcsak a családról, hanem akár idősebb hozzátartozókról, valamint a háztartásról is gondoskodtak ebben az időszakban. Erről a megváltozott élethelyzetről cseréltek tapasztalatot szakértők és meghívott vendégek nemrég az ŐrvidékHázban egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Fodor István tankerületi igazgató, Sándor Viktória gyógypedagógus, Hende Ildikó tanító, Borsos-Lajos Krisztina szülő és Horváth Győzőné Pintér Andrea tanító vettek részt.

Egy régóta „kerülgetett” változást, fejlesztést - a digitális oktatásra való átállást – kellett végrehajtaniuk gyerekeknek, szülőknek, tanároknak, intézményeknek egyetlen hétvége alatt március közepén, miután kihirdették Magyarországon a veszélyhelyzetet, és az iskolaépületeket bezárták. Mik voltak az emberekben az első gondolatok? Nagy volt a családoknál a bizonytalanság: kell-e hétfőn iskolába menni? Hogyan kapják meg a tananyagot? Lesz-e számonkérés? A pedagógusoknak az volt a legelső dolguk, hogy megnyugtassák a szülőket ebben a helyzetben, hogy ne ijedjenek meg. Ijedségre egyébként a tanároknak is volt okuk, hiszen ők sem tudtak felkészülni, de legtöbbjük utólag arról számolt be, hogy a szülők türelmesek voltak velük. Ahogy telt az idő, később mindenki ügyesedett, rutint szerzett a dologban. Minden pedagógus megtalálta azt a platformot, amelyen elérte a szülőket: facebook, e-mail, google drive, fotómappák – számtalan lehetőség volt, így kellett a gyerekek munkáját nyomon követni hónapokon át. Utóbb kimutatták: összesen 16-féle felületen kommunikáltak a pedagógusok. A tankerületi igazgató is büszke a tanárokra, mint mondta, az első hétvége tele volt pozitív meglepetésekkel számára. Néhány nap alatt kidolgozták az újfajta oktatás rendszerét. Elképesztő kreativitásnak voltunk tanúi, és az intézményvezetők a helyzet magaslatán álltak kezdettől fogva. Informatikus kollégák bevonásával mindenütt sikerült kialakítani az új szisztémát. Mindenki segítségéről biztosította a másikat: a város a tankerületet, a tankerület az iskolákat, ők a tanárokat, akik egymást, valamint a szülőket, gyerekeket támogatták mindvégig – jók tehát a tapasztalatok. Nem gondolja senki, hogy ezentúl csakis így kell oktatni, de az biztos – állítják –, hogy az mindenképpen kiderült: így is tudunk oktatni-tanulni, és ennek a hasznával a jövőben is élni kell. Fel tudtak nőni a feladathoz pedagógusok, családok egyaránt – hangzott el. A tankerületi vezetők sem utaztak fel hetente Budapestre értekezletet tartani, megoldották skype-on, és most úgy vélik, nem biztos, hogy továbbra is mindig mindent csak személyesen lehet-kell intézni.
Külön kihívást jelentett az oktatásban az, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyermekekhez is eljusson a digitális tananyag. Volt ugyanis, ahol sem eszköz, sem internetelérés nem állt rendelkezésre, nos, ez az intézményvezetésre rótt plusz feladatot. Feladatlapokat nyomtattak, amelyeket eljuttattak a gyerekekhez. Tény, hogy a digitális tartalmak egy részével ezeket a gyerekeket nem lehetett elérni, de a tanároknak úgy kellett összeállítaniuk a leckét, hogy emiatt senki ne essen ki a tanulási folyamatból. Kiderült, a nagyjából 12 ezer diák oktatásáról gondoskodó tankerület intézményeiben összesen tíz-húsz olyan gyermek volt, akiket nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett elérni ezekben a hetekben.

Ami a gyerekeket illeti, az első napokban talán fel is lélegeztek amiatt, hogy nem kell korán kelniük, nem kell iskolába menniük, hiszen március közepére általában el is fáradnak. Azoknak a tanároknak – és persze más munkavállalóknak is –, akiknek megnövekedett a napi terhe, azzal a kettősséggel is meg kellett küzdeniük, amit ez a helyzet okozott egy családon belül, hiszen a saját gyermekére éppen inkább több szabadidő zúdult, amivel szintén kezdeni kellett valamit. Kiderült, hogy volt olyan gyerek is, aki eleinte túlzó mennyiségben kapta a tananyagot, jó esetben ezeken utóbb módosított a tanár. Ahogy a családok megtalálták a megoldást, úgy állt be egyfajta rend a hétköznapokban. Mindez rengeteg feszültséggel járt: nevetés, sírás egyaránt hallatszott az otthonokban. Korosztályonként persze eltérő volt, hogy ki hogyan vette az akadályt. Egy elsős kisgyermek esetében joggal rémülhetett meg a szülő, hogy vajon hogyan fog a kicsi online megtanulni kézzel írni? Egyáltalán miként fogja kezelni a számítógépet úgy, hogy talán még sosem használta? Aztán volt más kihívás is: ahol több gyermek van, de csak egy gép… ott ezt is össze kellett hangolni. A szülők számára – mint kiderült – nagy segítséget jelentett, ha csak hetente kellett leadni a leckét, nem pedig naponta. Így jobban be tudták osztani a géphasználatot.

A legkisebbeknek még nemigen ment az egyedül tanulás, a nagyobbaknak pedig már a tananyag volt nehéz, így sok családban előfordulhatott, hogy a szülő a feladat megoldásában a kelleténél nagyobb mértékben segített. Mondjuk ki: volt, ahol a gyerek helyett oldotta meg a leckét, vagy írta meg a dolgozatot. Mit lehet ezzel kezdeni utólag?  A pedagógusok azt mondják, hogy el kell fogadni ezt a félévet így, a szülőknek muszáj volt segíteni. Úgy vélik, a következő tanév elején több időt kell szánni majd arra, hogy felmérjék, mi megy egyedül, és mi az, amire több időt kell majd közösen fordítani az osztályokban. Azaz: egy alapos ismétléssel indul ősszel az új tanév.
Hogy ősszel lesz-e újabb járványhullám, vagy sem? Még nem tudni, de ha szükség lenne rá, a tavaszi felismeréseket, tapasztalatokat már hasznosítani tudja az oktatási rendszer.