Hogyan gondolkodtál a Covid-19-ről korábban, még a megbetegedésed előtt?
Kezdetektől nagyon vigyáztam, és amikor komolyra fordult a járvány, home office-ba vonultam. A táskámban hónapok óta fertőtlenítő lapul, hordtam a maszkot. Amit lehetett, megtettem, nehogy elkapjam a fertőzést.
Féltél?
Igen, de nem kifejezetten a betegségtől, inkább a kórháztól. Tavalyelőtt édesanyámat, tavaly édesapámat vesztettem el bent, és élénken éltek bennem a borzasztó élmények. Az elsők között regisztráltam épp emiatt az oltásra is, vártam, hogy hívjanak, de sajnos pont akkor értesítettek, amikor beteg lettem. Ha ez két héttel korábban történik, talán el is kerülhettem volna a bajt, nem tudom.
Mikor és hogyan derült ki, hogy megfertőződtél?
Április elejétől karanténban voltam mint kontaktszemély, a barátnőm ugyanis elkapta a Covidot. Ő viszonylag enyhe tünetekkel átvészelte, hőemelkedése és ízlelésvesztése volt két napig, de azért elszeparáltam magam a másik szobába, és egy ideig azt hittem, hogy megúsztam.
Kilenc nap elteltével rossz lett a közérzetem, ekkor mértem először 37,8 Celsius-fokos lázat. Tudtam, hogy megérkezett a koronavírus hozzám is.
Két nappal később már minden ételt rettenetesen sósnak éreztem, még a lekváros kenyeret is. Ekkor már 39-40 fokos lázam volt, ami nagyjából egy hétig le sem ment. A gyengébb gyógyszerek annyit értek, mint a Tic Tac. Csak akkor csillapodott a láz, ha Cataflamot vettem be, ettől viszont 100 fölé ugrott a pulzusom, lüktetett a mellkasom, és ekkor már emiatt voltam rosszul.
Mikor hívtál orvost? Egyáltalán volt, aki ápoljon?
Igen, a barátnőm közben meggyógyult, ápolt, borogatott, segített. Ennek ellenére folyamatosan rettegtem, nagyon nem akartam kórházba kerülni… Utólag belátom egyébként, hogy hiba volt a végletekig ragaszkodni ahhoz, hogy otthon maradok. A háziorvosommal naponta konzultáltam, de azt mondta, hogy amíg a légzésemmel nincs gond, nem kell bemennem a kórházba. Márpedig nem volt gond vele, még egy véroxigénszint-mérőt is vettem, az érték 90 fölött volt sokáig. Amikor magas lázam volt, a mentőket is felhívtam, de ugyanazt válaszolták.
Kaptam ugyan segítséget, de valójában rajtam volt a felelősség azzal kapcsolatban, hogy hogyan döntök. Bemehettem volna magam is a kórházba, de nem tettem.
Közben többször hírt adtál az állapotodról a közösségi médiában, egyszer már azt is kiírtad, hogy jobban vagy. Mi beszéltünk aznap, pocsék hangod volt.
Lement a lázam! Persze, hogy jobban voltam… Enni még nem tudtam, de ha már egy egyhetes magas láztól megszabadul az ember, azt sikerként éli meg. Tény, hogy elkezdtem egy kicsit köhögni, de még mindig nem vettem nehezen a levegőt. Elkiabáltam, mert másnap már igen…
Miért érezted fontosnak, hogy posztolj?
Sok ismerősömnél tapasztaltam, hogy nem veszik komolyan a vírust. Azt mondták, ha valaki egészséges, sportol, nem lehet komoly baja, átmegy rajta két nap alatt. Hát nem megy! Nézz meg engem! És ez baromira dühített. Azért posztoltam az oldalamra, hogy lássák, mennyire megviselt. Nem lehet rám azt mondani, hogy elhízott lennék, vagy lusta, és ismert betegségeim sincsenek.
Azt akartam, hogy mindenki vegye komolyan!
Jobban lettél, de végül mégis a kórházban kötöttél ki!
Egy nap köhögés után kapkodni kezdtem a levegőt, a következő napon azonban már azzal az érzéssel ébredtem, hogy egy szíjjal átkötötték a mellkasomat, és akárhogy is akarok levegőt venni, nem tudok. A barátnőm mondta, hogy álmomban olyan hangokat adtam ki, mint aki meg fog fulladni. Mindenem fájt! Reggel hívtam a mentőket, és elmondtam, mit érzek, ráadásul már a véroxigénszintem is a 80-hoz közelített. Még mindig borzasztóan féltem, de tudtam, hogy segítségre szorulok. Pakoltam, jöttek, beültem, az érték 75-re ment le, aztán rám adták az oxigénmaszkot, és levegőt tudtam venni! Leírhatatlan, milyen megnyugvással töltött ez el! Nem érdekelt semmi, a kórház sem, mert végre levegőhöz jutottam.
A kórházba érve mit tapasztaltál? Jutott rád elég idő, figyelem az egészségügyi dolgozók részéről? Épp a járvány sűrűjében voltunk.
A neurológiát alakították át Covid-osztállyá, oda kerültem. Szerintem a nővérek rögtön látták rajtam, hogy mennyire félek, és nagyon kedvesen, emberségesen bántak velem. Amikor befeküdtem, már végeztek a reggeliztetéssel, de még azt is felajánlották, hogy hoznak valamit enni. Teával kínáltak, vizsgálatra menet beszélgettek velem.
Akár orvos, akár ápoló jött be hozzám, azonnal nyugtatgatott, mondhatom, hogy lenyűgöztek.
Borzasztóan félem a kórháztól, de bekerülve – megtapasztalva a hozzáállásukat – már biztonságban éreztem magam.
Nem volt elég a betegség, rossz hírt is kaptál…
Nagyon jóban voltunk a roncsderbi szpíkerével, Farkas Zolival, aki biciklizett, sportolt, aktívan élt. Előttem egy héttel került be a kórházba, eredetileg ugyanarra az osztályra, ahol én voltam, majd az intenzívre. Ugyanazok voltak a tünetei, mint nekem, de ő nem reagált jól a kezelésre. Ahogy én befeküdtem, másnap jött a hír, hogy legyűrte a Covid. Ez akkora sokk volt számomra, hogy elmondhatatlan.
Mi volt bent a legnehezebb?
Az első öt nap szinte elrepült, mert az infúzió és a szteroid teljesen kiütött, csak aludtam. Kétoldali tüdőgyulladásom volt, 240 feletti CRP értékkel. Remdesivirrel kezeltek egyébként, és ennek köszönhetően a hatodik napon le tudtam venni az oxigénmaszkot. Na, onnantól nem tudtam mit kezdeni magammal, unatkoztam. Telefonoztam, tableten filmet néztem, aztán jött az ötlet, hogy bejelentkezek egy videóval a Facebookon. Rengetegen hívtak, üzentek, érett már, hogy hírt adjak magamról.
Hogy érzed, célba ért a figyelmeztetés, amit a külvilágnak szántál?
A visszajelzésekből úgy tűnik, hogy sokan megijedtek, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Sokkolta őket, amit rajtam láttak, ilyen szempontból tehát célt ért a dolog. Hozzáteszem, a rólam született cikkek alatt olvastam olyan hozzászólást is, miszerint „nekem biztosan fizettek, hogy bemenjek a kórházba, és csak jót mondjak”! Ebből volt persze a kevesebb. Olyanok is felhívtak, akikkel évek óta nem beszéltem, és utólag úgy gondolom, lett foganatja a figyelmeztetésemnek. Volt értelme megmutatni, hogy lám, lehet ennyire betegnek is lenni!
Ha csak két-három embert meggyőztem arról, hogy vigyázzon, és vegye komolyan a vírust, már megérte!
Ha volt valami haszna az egésznek, akkor ez az.
Igazad lehet! Mikor érezted úgy, hogy meggyógyultál?
Nem gyógyultam meg… Ezt megmondták a kórházban is, amikor nyolc nap után hazaengedtek. A véreredményem és röntgen is arról tanúskodott, hogy javulás van. A tüdőm látványosan jobb állapotban volt a kezelés végén, de még mindig küszködöm vele, és ez még hónapokig így maradhat. Iszonyú gyorsan elfáradok. Emeletes házban lakom, egyik nap lementem a boltba, utána két órán keresztül feküdtem az ágyban, vert a víz, kapkodtam a levegőt. Most, a stúdióba jövet is kellett pár perc, miután felértem, hogy beszélgetni tudjunk…
Az ízeket már érzed?
Még mindig egy kicsit sós ízűnek érzek mindent, de nem is nagyon kívánom az ételt. Egyetlen dolog esik jól, a grillcsirke!
Munkába álltál. Hiányzott, igaz?
Nagyon! Félem, hogy a hangom megsínyli a tüdőgyulladást, de szerencsére nem így lett. Napi 5-6 órát vagyok adásban, persze kétpercnyi megszólalást még nem tudok elmondani, mert jön a köhögés, de majd fokozatosan visszaállok. Egyelőre azt érzem, hogy feltölt a munka, iszonyatosan élvezem, szinte vidámság lett rajtam úrrá! Ahogy beköszöntem Szombathelyen, jöttek az üzenetek is, jó tudni, hogy hiányoztam.
Kíméled még magad? Hová vágysz már nagyon?
Délutánonként sétálok, igaz, csak nagyon lassan, öregurasan. Vissza kell fognom magam, mert érzem, hogy még nem tudom ugyanazt tenni, mint a Covid előtt. Nem tudom, mikor mehetek kajakozni, de az evezés már nagyon hiányzik. Nagyjából 6-8 éve része az életemnek! Nagy fesztiválozó sohasem voltam, így enélkül megvagyok, de a moziba már beülnék szívesen!
Mi a legnagyobb tanulsága az elmúlt hónapnak számodra?
Odafigyelhet akármennyire az ember, nem biztos, hogy el tudja kerülni, hogy megbetegedjen. A barátnőm és én mindent megtettünk, amit csak lehet, egy fatális véletlen miatt azonban mégis elkaptuk a fertőzést. Szerintem nem rajtunk múlt. Kezdettől fogva azt mondtam, hogy kell az oltás! És ezek után még inkább azt mondom, hogy akinek kétségei vannak, hogy kell-e, és bizonytalan, nézze végig a kórházi fotóimat, videóimat és beszámolóimat, és gondoljon arra, hogy
egy oltással mindezt meg lehet úszni!
Amint lehet, én is megyek, és beoltatom magam, és teljesen mindegy, hogy melyik oltóanyagot kapom majd. Ez a legnagyobb tanulság, így kellene hozzáállnia mindenkinek.
