Mint történésznek, a számos lehetséges szakterület közül miért éppen Esterházy János élete és politikai pályafutása került érdeklődése és tevékenysége középpontjába?

1985-ben kerültem az akkor alapított Magyarságkutató Intézetbe. Ez volt 1945 után az első olyan intézmény, amely hivatalosan is foglalkozni kezdett a határon túli magyarság történelmével, helyzetével, jogaival. Miután én a Felvidéken, Ipolyságon születtem, a csehszlovákiai magyarságot kaptam kutatási területül. Belemerülve a témába, a két világháború közötti helyzetet kutatva számos napi- és hetilapot is áttanulmányoztam. Szinte nem volt olyan médium, amelyből ne köszönt volna vissza valamilyen oknál fogva Esterházy János neve. Pozsonyban, Szegeden és Budapesten is jártam egyetemre, de a nevével sehol nem találkoztam tanulmányaim során. Igaz, hogy otthon nagyapám sokszor és mindig nagy tisztelettel emlegette és beszélt róla. Itt az intézetben döntöttem úgy - egyre inkább megismerve Esterházy egyéniségét és politikai szerepvállalását -, hogy alapos kutatásba kezdek.

Úgy tudom, hogy pár évvel később egy különös véletlen is kötődik Esterházy János személyéhez.

Valóban. 1989. november 17-én Vágsellyén felvidéki értelmiségieknek egy illegális összejövetelen tartottam előadást Esterházyról. Nem hiszek a véletlenekben, de tény, hogy Prágában másnap megdőlt a csehszlovák kommunista rendszer. Egyébként

1956-hoz is van kötődése Esterházynak, aki nagyon bízott mírovi börtönében a magyar forradalom sikerében. Sőt, 1968-ban is sokat emlegették, akkor úgy tűnt, hogy nyilvánosságra kerülhet a valóság életéről, s talán még rehabilitálják is. 

Ami sajnos – elképesztő módon - a mai napig nem történt meg.

Valójában csak a rendszerváltozás után történhetett meg – Csoóri Sándor találó megfogalmazásával – Esterházy János szellemi kihantolása.

Ön szerint egy ilyen tiszta életű, boldoggá avatásra is felterjesztett, nagy formátumú politikus és ember esetében mi a valódi oka, hogy ódzkodnak teljes rehabilitációjától? 

Tény, hogy

társadalmi rehabilitációja megtörtént, emléke, hála Istennek, sok helyütt és sokféleképpen él a Felvidéken, az anyaországban és Lengyelországban is.

Az egyik ok, hogy Esterházyt akkor ítélték el 1947-ben, amikor még érvényesek voltak a világháború utáni népbírósági ítélkezések. Ezeket pedig az akkori törvények értelmében nem lehetett megtámadni, magyarán nem volt lehetőség a fellebbezésre sem. A rendszerváltás után a csehszlovák parlament is csak 1948-tól hirdette ki a politikai perek felülvizsgálati (fellebbezési) lehetőségét. Az akkori törvényalkotást csak egy mostani alkotmányozó 2/3-os törvénnyel lehetne megváltoztatni. Erre pedig most sok esélyt nem látok, nincs is rá politikai akarat, igaz, nemcsak Esterházy, hanem más valóban háborús bűnös szlovákok miatt sem.

Említette, hogy ön nagyapjától hallott először a grófról. Milyen ma Esterházy megítélése a felvidékiek körében? Ismerik nehéz sorsát, tudnak keserves börtönéveiről, szisztematikus és lassú halálra kínzásáról?

Amint említettem, 1989 után lehetett igazán beszélni róla. Ebben az évben Szencen tartottam egy nyilvános előadást életéről. Az emberek Esterházy iránti tiszteletére és érdeklődésére jellemző, hogy zsúfolásig megtelt a helyet adó, hatalmas színházterem, sőt, szinte az egész országból érkeztek érdeklődők. A népemlékezet valamilyen formában mindig is őrizte alakját. 

Mennyire volt meg benne az „esterháziság”?

Grófi rangján soha nem engedte szólítani magát, ugyanakkor szűkebb pátriájában, a Zobor-alján szinte minden faluban volt egy-két fiatal, akinek továbbtanulását ő finanszírozta. Támogatta a szegényeket, számos szociális intézkedést vezetett be az elesetteknek.

Lengyel édesanyja nagyon vallásosan, puritán módon, és a parasztgyerekek köré játszani küldve nevelte. Grófi címe csak eszköz volt céljai megvalósításához. Ő az ősi család galántai, rebellis ágának volt a leszármazottja, szemben a fraknói, császárhű Esterházyakkal. Ő valóban szó szerint értette, hogy a nemesség kötelez.   

Mély vallásossága végigkísérte élete utolsó percéig. Erről ön előadásban meghatóan mesélt. Mondhatjuk, hogy Esterházy János valóban a krisztusi szeretet szellemében élt.

Így van. Úgy vélem, hogy

eljutott a keresztényi élet legmagasabb pontjára, aminél nincs már feljebb. Ma már pontosan ismerjük évtizednél is hosszabb időn át elszenvedett megaláztatásait, kínzatásait, a vele szemben alkalmazott lelki és testi terrort. Megölni meg tudták, de megtörni soha!

Egykori rabtársai tanúsították, hogy legádázabb ellenségeiért, az őt ellehetetlenítő, megsemmisíteni akaró pribékekért is folyamatosan és őszinte, keresztényi alázattal imádkozott, akár Jézus a kereszten. Neki valóban Isten volt a tanúja.  Már csak ezért is kötelességünk Esterházy János emlékét ápolni, minél több embernek bemutatni és rehabilitálásáért harcolni.