Az eredeti cikk itt olvasható.
Szeretünk ünnepelni; születés- és névnapok, házassági évfordulók, nemzeti- és vallási ünnepek mellett például április 30-án volt a méhek napja (a rádió is bemondta), július 16-án van a kígyóké, július 22-én a fodrászoké, november 21-e a halászat világnapja, de egyéb állatoknak, szubkultúráknak, ételeknek és a takarékosságnak, a víznek és a Földnek egyaránt vannak napjai. A legtöbbről persze fogalmunk sincs, mert nem érintenek minket.
Ma viszont a legfontosabb, a világ összes lakóját érintő ünnep van: anyák napja.
Ugyanis mindenkinek van édesanyja, aki megszülte.
Mindannyian egyek vagyunk abban (nők-férfiak, öregek-fiatalok, fehérek-négerek, okosak-ostobák, DK-szavazók, Magyar Péter-rajongók, fideszesek, Mi Hazánk-osok), hogy valamennyiünket anya szült. Sztálinnak és Gyurcsánynak, Beethovennek, Petőfinek, sőt József Attilának is; mindenkinek volt édesanyja. (Talán Cseh Katalin kivétel, amiképpen ő az élet továbbadásáról vélekedik, az alapján gyaníthatóan úgy születhetett, mint a Mézga sorozatban MZ/X, akinek egy lombik volt a szülőanyja, de még ő is megsiratta, amikor az egyik epizódban összetört…)
Amióta az enyém meghalt, a feleségemen, sőt most már a lányomon látom elsősorban az anyaságot, ami nemzedékről nemzedékre öröklődik az egysejtűtől kezdve,
és pont olyan szent és csodálatos, fáradságos és gyönyörűséges, áldozatos és örömteli, mint évezredek óta mindig.
A nőiesség lényege az anyaság (testileg és lelkileg egyaránt), mint ahogy a férfiasságé az erő és a védelem, amivel a nőt és a gyermekeit óvja. A feminizmus tehát nem a nő férfivá tétele, amint ezt sokan értelmezik, hanem a női szerepnek a férfiéval való egyenrangúságának elismertetése. Az anyák napja tehát a legfeministább ünnep, ráadásul ezt a férfiak is önként és jó szívvel elismerik és támogatják. A nő ugyanis nem a férfi ellenfele vagy versenytársa, amiképpen azt a mérőverák elképzelik, hanem tőlük különböző, egymást egésszé kiegészítő fele-ségek.
A legnagyobb hazugság és csalás, a legsértőbb devalválása a női nemnek, amikor valakiről azt mondják: „csak” anya. Holott ez a legmagasabb rendű önmegvalósítás. Az élet továbbadása és a leendő generáció felnevelése.
Egyszerre gyakorol tucatnyi szakmát nem idegenek ellátására vagy szórakoztatására, nem pénzért vagy elismerésért, hanem a maga örömére.
Az anya pedagógus, orvos és ápolónő, pszichológus, szakács, fodrász, szabó, menedzser, sofőr, énekes-színész stb. A legsokrétűbb, de mégis minden nőben, nagyképű tanfolyamok és képzések nélkül is ott szunnyadó ősi tudás, amit az ösztönök és a szeretet táplálnak.
Sokan vágynak arra, hogy különlegesnek, pótolhatatlannak tartsák őket, ezért állásokra és pozíciókra hajtanak, diplomákat és kitüntetéseket gyűjtenek, miközben mindenki pótolható. A cégvezetőt a helyettese, a színésznőt a legalább olyan szép és tehetséges kollégája; a matektanárt és a villamosvezetőt, a műkörmöst és a fogászt – néha talán lassabban, néha talán kevésbé ügyesen – mind-mind lehet pótolni.
AZ ÉDESANYÁT SOHA.
Sem az apa, sem egy mostohaanya, sem a tanítónéni, sem az állam, senki sem tudja pótolni. Egy fodrász vagy személyi edző elvesztését ki fogjuk heverni. Az édesanyáét soha.
Az anyaság a nők kiváltsága.
Mi, férfiak sem fizikailag, sem lelkileg nem bírnánk ezt végigcsinálni, azért is alkotta az Isten a nőt ilyen kitartónak, szorgalmasnak, erősnek és elszántnak.
Értem én, hogy ezt megpróbálják felülírni, és most már a férfiak is szülhetnek (bár úgy vannak vele, mint a Shrekben a szamár, akinek joga van a hallgatásra, csak képessége nincs rá), de ha szerepet cserélnénk, elég gyorsan kihalna az emberiség. Van persze, akiknek pont ez a célja, de amíg édesanyák vannak, addig a sátán vesztésre áll.
A szülőségből (magyarul a férfi is „szülő”, talán ez a szó tévesztette meg a nemi szerepek összekeverésének apostolait) az apa is megérthet annyit, hogy milyen az, amikor a gyerekünk öröme nagyobb öröm, a fájdalma nagyobb kín nekünk, mint a magunké. Az apa azonban egy kicsit mindig kívülálló lesz abban az intim, szoros kapcsolatban, ami egy anya és a gyermeke között van, aki szó szerint belőle lett, akit a saját testéből táplált, de aki értelemszerűen nem a testének a része, hanem önálló lény, saját személyiséggel, akarattal, szervekkel, DNS-sel és sorssal.
Ezek vagyunk mi, valamennyien.
