Helyszínünk az elepi tanyavilágra épült állami gazdaság. 1951 késő tavaszán - többek közt itt is - létrehoztak egy kényszermunka tábort, amely a Hortobágyról Debrecenbe tartó út nádudvari leágazásánál, 1,5 - 2 kilométerre a főúttól, az út két oldalán helyezkedett el. (Az elepi Állami Gazdaság 1950-ben jött létre a birtokaikról elűzött balmazújvárosi, elepi és debreceni gazdák tanyáin.) Az állami gazdaság 1951-ben a közel 60.000 holdas Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének egyik egysége lett. Az elepi tábort ebben a központosítási folyamatban, a hortobágyi rabgazdaság-rendszer részeként létesítették. Néhány családot − Somogyból és Baranyából − 1951 tavaszán hoztak a kiürített tanyákba.

Az első nagyobb szállítmány: 347 fő, a nyugati határsávból érkezett Hortobágy állomásra. Őket július 21-én telepítették ki a Rábától északra eső területekről: Vas és Győr- Sopron megye határvidékéről: a szombathelyi, szentgotthárdi, kőszegi, mosonmagyaróvári, soproni járás falvaiból. A családokat a nádudvari úttól balra eső tanyákba zsúfolták be. Ugyanitt, a Vértesi tanyán szállásolta be magát a rendőrség, s ezzel július-augusztus fordulóján létrejött a végleges tábor.

Nem meglepő, hogy Szombathelyen is találunk olyan személyt, akinek családja igencsak megsínylette a diktatúrát. Karcsics Lászlóné, Marika még hét évtized távlatából is megrendülten idézi fel, hogyan vitték el szüleit a Hortobágyra egy sötét, nyári éjszakán

1951. június 29-e alighanem gyásznap családjuk életében. Kérem, mesélje el mi történt ezen az ominózus napon.

Kezdem az elején. 1950-ben házasodtak össze szüleim. Édesanyám, Kovács Mária perinti volt, míg édesapám, Gömbös János bucsui. Anyu a házkörüli dolgokat látta el, míg apám gazdálkodó volt. Bucsuban laktak, amikor az említett napon, éjszaka ismeretlenek körbefogták a házukat. Az ávósok a falu éjjeliőrét az ajtóhoz állították, hogy senki ne zavarja őket. Eztán felköltötték a szüleimet – édesanyám éppen velem volt várandós – majd felszólították őket, hogy fél órájuk van arra, hogy összecsomagolják holmijaikat, mert velük kell menniük. Anyu szinte sokkos állapotba került, így amit apám össze tudott gyorsan szedni, azt vették magukhoz. Néhány ruhát, kevés élelmet, az éppen kisült kenyeret, sőt az egyik katona még apunak odasúgta, hogy a kerékpárját is vigye, mert ennek még hasznát veheti.

Mivel indokolták ezt a kegyetlenül váratlan fellépést?

Egyáltalán semmivel, csak a parancsokat osztogatták. a szüleim meg nem mertek kérdezni, hiszen hallottak már hasonló esetekről.

Feltételezhetjük, hogy - az akkoriban meghonosodott kifejezéssel élve - osztályidegenek számítottak. Hiszen édesapja, a miniszterelnököt is adó, nemesi, jákfai Gömbös-család leszármazottja volt.

Igen, ez lehetséges indok volt a kitelepítéshez, bár soha nem mondták nekünk.

Így-vagy úgy el kellett hagyniuk a szüleinek az otthonukat. Mii történt ezután? 

Felpakolták őket egy teherautóra és a szombathelyi vasútállomásra vitték őket. Itt már találkoztak, más hasonló sorsra jutott ismerősökkel is. Többek közt Bozsokról Marlovics Imrével és feleségével, Gömbös Vilmával, az unokanővéremmel. Sok száz emberrel együtt bevagonírozták őket. A zsúfolt kocsikban senki nem tudta, hogy hová viszik őket. Attól tartottak, hogy a Szovjetunióba kerülnek, de amikor a kilenclyukú hídnál kirakták őket, furcsa, de még egy kicsit meg is könnyebbültek.  

Mi várta itt őket?

Egy száz fős lóistálló, ahol a földre szalmát szórtak, s ez lett az emberek 70-80 centméter széles fekhelye. Oda is vetették nekik, hogy „maguk itt fognak megdögleni”. Ezután elvették a személyi igazolványukat is, sőt el is égették azokat. Ezzel demonstrálták, hogy az itt lévő emberek nem léteznek a rendszer számára.

Ön akkor még nem élt. Mit mondtak a szülei később az őrök viselkedéséről?

Volt köztük durva ember és kicsit jószándékúbb is. Anyukámék amúgy a több hortobágyi tábor közül az elepire kerültek. Itt aránylag normálisabbak voltak, nem verték az embereket például, mert másutt sajnos erre is volt példa.

Mi volt a munkájuk?

Az állami gazdaság rizsföldjén dolgoztak sokan, térdig érő vízben, mások a dohányföldeken, az aratásban pedig nők, gyerekek, férfiak egyaránt részt vettek. Még a Mátrába is szállítottak embereket fát vágni.

El tudom képzelni, hogy milyen lehetett az ellátásuk.

Délben jött egy szekér földekre, kondérban kivitték az ebédet. Mindenki egy merőkanál ételt kapott, még viselős édesanyám is, sőt miután megszülettem sem változott e téren a helyzet. Valamicske kis pénzt kaptak, de a sem az elején. Napi 12-14 órai munka után szigorúan vissza kellett tréni az istállóba. Ha valaki megbetegedett, akkor azt szigorú rendőri őrizettel bevitték Balmazújvárosba. Sajnos nagyon sokan - köztük sok kisgyermek is - meghaltak.

Meddig tartott ez a rémálom?

Pontosan 853 napig voltak az elepi kényszermunka tábor lakói a szüleim. Engem 1952-ben keresztanyám elhozhatott onnan. Anyuék 1953 október végén – miután Nagy Imre felszabadította a táborokat – jöhettek csak haza.
 

Gondolom – ismerve a rendszer gonoszságát – bocsánatkérés nem történt.

Nem bizony, sőt hazatérve újabb kellemetlen meglepetés érte őket. Az történt, hogy elhurcolásuk után hamarosan bucsui házukat államosították. Még a bútorokat, az állatokat, a szerszámokat, gépeket is elvitték. Így Perintre tértek vissza a nagyszüleimhez, s csak 1958-ban tudtak visszaköltözni Bucsuba, amikor az államosítás egy részét visszavonták, majd édesanyám tiltakozásra az egész ház visszakerült jogos tulajdonunkba. 

Miután gazdálkodni már nem lehetett, ezért apu a lengyárban, anyu pedig szövőgyárban helyezkedett el Szombathelyen

Gyakran szóba kerültek gyermekkorában ezek a gyászos események?

Eleinte nem. Egyáltalán nem beszéltek, nem is mertek beszélni a hortobágyi dolgokról senkinek. Az emberek ugyan óvatosan kérdezősködtek, mert voltak sejtéseik, de apu egyáltalán nem mondott senkinek semmit.

Gondolom ez a két és fél év szülei további életére is negatív hatással volt.

Igen, sőt még az enyémre is, pedig én csecsemő voltam akkor. Ám a középiskolában a politikai gazdaságtan tanárom nem is hívott másként, mint a vaskalapos Gömbös…

Ugye nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a meghurcolásuk 70 év után is téma a családban. 

Ezt soha nem lehet elfelejteni, hiszen csak a nevünk miatt bántak el ilyen aljasan velünk. Anyukám hat évvel ezelőtt 98 éves korában távozott közülünk, de előtte minden áldott nap elsírta magát és elmondta, hogy ártatlanul hurcoltak meg bennünket, csak a nevünk miatt...

Mit gondol, a szülei meg tudtak bocsátani, az életüket tönkretevőknek?

Ezt nem lehetett megbocsátani, tudomásul vették a történteket. Aki benne voltak annak idején abban bucsui bizottságban, akik tulajdonképpen feladták a szüleimet, azokra bizony a mai napig nem tudok jó szívvel gondolni és ránézni. Hiszem, hogy tetteikről azóta – miután már nem élnek - nekik is számot kellett adniuk.