A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) felterjesztése alapján 2018. november 15-én a Szentszék Németh Norbertet, a Szombathelyi Egyházmegye pasztorális helynökét nevezte ki a római Pápai Magyar Egyházi Intézet (PMI) rektorává. Utóbb ő lett a Szent István Alapítvány elnöke, a római magyar közösség új lelkipásztora, illetve az olaszországi magyar közösségek lelkipásztori koordinátora is. A koronavírus-járvány második hulláma Olaszországot sem kíméli, ősztől újabb lezárások léptek életbe, új egészségügyi és gazdasági szabályok érvényesek az ország területén. Ebben a helyzetben kell tanulniuk a PMI növendékeinek, és nekik is így kell készülniük a karácsonyra. A kialakult helyzetről, a pandémia idején végzett munkájáról, a járvánnyal sújtott adventi időszakról beszélgettünk Németh Norbert rektorral.
– Ön a római magyarok lelkipásztora, illetve az olaszországi magyarok főlelkésze. Egy időben Rómában tanult, és két évvel ezelőtt visszatért az Örök Városba. Nem ismeretlen világba csöppent.
– Az Olasz Püspöki Konferenciának még jóvá kell hagynia a magyar püspöki kar hozzám intézett felkérését, hogy legyek az olaszországi magyarok főlelkésze. Jelenleg tehát csak koordinálom a különböző városokban a magyar misék megtartását, illetve a római vikariátus jóváhagyásával az itteni magyarok lelkipásztora lettem.
2008 és 2011 között Rómában is folytattam tanulmányokat, három gyönyörű évet akkor már itt töltöttem. Ennek az időszaknak a végén sikerrel védtem meg a kereszténység és a pogány misztériumvallások kapcsolatát vizsgáló disszertációmat. Munkás időszak volt, hiszen idegen nyelven tanultam, ráadásul egy amerikai professzornál írtam a dolgozatomat, német források felhasználásával, olasz nyelven. Ez komoly erőbedobást, szellemi aktivitást igényelt. A nyaraimat sokszor Ausztriában vagy Németországban dolgoztam végig. Eközben olasz plébániákon helyettesítettem, hogy minél jobban elsajátítsam a nyelvet. Rómába való visszatérésemkor egy magyar származású pszichológus, Edith Eva Eger A döntés című könyve jutott eszembe. A szerző átélte a haláltáborok borzalmát, és a könyvében arról ír, hogy vannak az ember életében olyan helyek, amelyekkel többször is kapcsolatba kerül. Véleménye szerint ezek nem véletlenek.
Olykor azért alakítja úgy a Gondviselés, hogy még egyszer visszatérjünk egy adott helyre, mert így teljesen más látásmóddal fogadhatjuk be, és másfajta tapasztalatokhoz, élményekhez juthatunk általa.
Talán engem is ezért ajándékozott meg a Jóisten azzal, hogy újra Rómába jöhettem. A tanulás éveit kemény munkával töltöttem úgy, hogy előtte már hat éven át főiskolán tanítottam. Át kellett ülnöm a katedra másik oldalára: nem én adtam elő, hanem újra hallgató lettem, és nem én vizsgáztattam, hanem vizsgáztam. Mindez komoly kihívást jelentett számomra.
Persze akkor is, most is öröm Rómában, a katolikusok életének központjában élni, érezni a városban az egyetemesség légkörét, közel lenni a pápához, az egyetemes Egyház fejéhez. Úgy gondolom, a mostani szolgálataimmal ezek az érzések tovább mélyülnek majd bennem. Amikor rektorként a PMI-be kerültem, ez előhívta bennem azt az élményt, amit már a Szombathelyi Egyházmegyében átélhettem, ahol öt éven keresztül a hivatásgondozás területén működtem. A kispapokkal, illetve a papság iránt érdeklődő fiatalokkal foglalkoztam, így a papi hivatás kísérése, gondozása némiképp már ismert volt számomra. A PMI-ben most több éves lelkipásztori gyakorlattal rendelkező atyáknak lehetek a kísérőtársa.
– Hányan tanulnak a Pápai Magyar Intézetben? Mely egyházmegyékből érkeztek?
– A PMI-ben nyolc magyar ösztöndíjas és egy olasz pap számára van férőhely. Az utóbbi most szeptember 15-én megürült, ugyanis Ignazio Ceffalia atya – aki csaknem öt évet töltött a magyar papi kollégiumunkban – Venezuelába utazott diplomáciai szolgálatra. A mindenkori olasz pap teremti meg az intézetünkben az itáliai atmoszférát, és segíti az ösztöndíjas atyákat, hogy könnyebben megbirkózzanak az egyetem adta kihívásokkal. Most ősszel az üres helyre jelentkezők a pandémia miatt végül visszaléptek, így az olasz pap számára fenntartott hely egyelőre betöltetlen. A magyar ösztöndíjasok jelenleg nyolcan vannak. Hárman az Egri Főegyházmegyéből, egy-egy pap a Szombathelyi, a Győri, a Szeged-Csanádi Egyházmegyéből, szintén egy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéből, és egy a határon túlról, a Szabadkai Egyházmegyéből.
– A felsőoktatásban résztvevők számára elkezdődött az akadémiai év, majd a járvány miatt egymás után zártak be az egyetemek. Így volt ez a pápai egyetemekkel is?
– Igen. November 9-én valamennyi pápai egyetem átállt az online oktatásra, így az atyák az interneten keresztül vesznek részt az előadásokon és a szemináriumi órákon. Intenzíven tanulnak, délelőtt és délután is vannak óráik.
– Az atyák így több időt töltenek a szobájukban. Hogyan készülnek advent idején a karácsonyra ebben a furcsa, beszűkült világban?
– Az intézetben advent idején hajnali rorate szentmisét mondunk, melyre a ház többi lakóját, a külszolgálatban dolgozó magyarokat is szeretettel várjuk. Az olasz egyházban a rorate szentmise szokatlan, de mi ezzel is meg tudjuk élni a magyarországi hagyományainkat. Egyébként papi családként telik számunkra az adventi idő. Rendkívüli dolog, hogy néhány év lelkipásztori – kápláni, plébánosi – szolgálat után jönnek ide tanulni az atyák. Ez a helyzet sokszor nem könnyű számukra, ugyanakkor nagy lehetőség is, hiszen a papi közösség mindig erőt ad az embernek. Együtt imádkozhatunk, együtt étkezhetünk, beszélgethetünk, komoly teológiai disputákat folytathatunk. A végzősök tematikus estéken bemutathatják a szakdolgozatukat, a többiek pedig hozzászólhatnak. Gyakran beszélgetünk az Egyház aktuális kérdéseiről is. Mindezekkel egymást gazdagítjuk, és mi magunk is gazdagodunk. Emellett közös sporteseményeket, társasjátékokat szervezünk, akár egy hagyományos értelemben vett családban. Az adventi időszakban ez azzal egészül ki, hogy mindenki húz egy nevet, akiért a karácsony előtti hetekben imádkozik, akiért mindennap odaáll a Jóisten elé. Az ünnephez közeledve végül valamilyen magunk készítette vagy csekély összegért vásárolt ajándékkal lepjük meg azt, akit az advent idején az imáinkban hordoztunk.
– Ősztől az olaszországi magyarok lelkipásztori ellátása is az Ön feladata lett.
– Igen, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése alapján látom el ezt a feladatot. Főként a római magyar közösséget szolgálom, és emellett koordinálom a lelkipásztori szolgálatot az egész országban, az Alpoktól az Etnáig. Minden klasszikusnak nevezhető lelkipásztori munkát nagy örömmel végzek, hiszen azért lettem pap, hogy a rám bízott embereket szolgáljam. Olyan ez, mint a parázs, ha rákerül egy száraz fahasáb, egyből lángra kap. Nekem a lelkipásztorkodás a szívem közepe, ezért különös öröm számomra, hogy az itt élő magyar közösségeket gyóntató papként és a többi szentség kiszolgáltatójaként szolgálhatom. Szeretnék résztvenni az örömükben éppúgy, mint a nehézségeikben.
Az idei missziós útjaim Rómából indultak. Voltam már Parmában, Milánóban, Torinóban, Padovában és Doberdóban is, ahol új hagyományt teremtettünk: minden október 31-én, mindenszentek ünnepének előestéjén az I. világháborúban elesett magyarok lelkiüdvéért imádkozunk a helyi magyarokkal. November 2-án aztán a pandémia miatt lezárták Olaszország több tartományát, így például Cataniába, Palermóba, Bolognába vagy Firenzébe egyelőre nem mehetek lelkipásztori látogatásra. Folytatódnak a tavasszal már bevezetett online misék, amelyek ugyan nem pótolják a személyes jelenlétet, mégis az ég felé segíthetnek. Sokaknak most ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy hallhassák az örömhírt.
– Milyen tapasztalatokat, élményeket szerzett a már meglátogatott közösségekben?
– Az eddig felkeresett közösségekben sok és gazdag hagyomány él, és ez örömmel töltött el. Rengeteg lehetőséget látok bennük. Mindannyian nyitottak arra, hogy valami szépet tegyünk a Jóistenért. Azt is láttam, hogy több helyen is jelentős létszámban vannak a fiatalok és a középkorúak. A misékre nem csak azok jönnek el, akiknek egykor politikai okokból el kellett hagyniuk a hazájukat, és akiknek a száma mára az életkorukból adódóan értelemszerűen fogyatkozóban van. A fiatalok jelenléte miatt úgy látom, hogy van jövő. Bár azt is figyelembe kell vennünk, hogy a közösségek igénye is változott az évtizedek során, hiszen ma már például bármikor haza lehet utazni látogatóba. Átalakultak az igények, de a lehetőségeink is. Pasztorális helynökként megtanultam, hogy nagyon fontos felmérni, mi van, és mi nincs. Építkezni csak arra lehet, ami a rendelkezésünkre áll.
– Számtalan feladata mellett lesz ideje arra, hogy hétvégenként elutazzon Olaszország egy-egy városába, és ott misézzen a magyaroknak?
– Minden közösséget szeretnék felkeresni, ám azt is jeleztem nekik, hogy a lelkipásztori feladatok ellátásában a PMI-ben tanuló ösztöndíjas papok segítségét kérem majd, hiszen ők valamennyien tapasztalt plébánosok, káplánok. Számukra is fontos ez a szolgálat, mert így római tanulmányaik idején is folytathatják a lelkipásztori munkájukat, emellett pedig megismerhetnek egy csodálatos országot, és személyes kapcsolatokat is kiépíthetnek. Úgy gondolom, hogy az egyéb lelkipásztori tevékenységeket – keresztelő, esketés, temetés – magam fogom végezni mint az itt élő magyarok felelős lelkipásztora.
– A megújult Szent István Házzal kapcsolatban is vannak feladatai.
– A Szent István Házat ebben az évben megvásárolta a Szent István Alapítványtól a püspöki konferencia. Ugyancsak az MKPK tulajdonába került a Villa Mater Redemptoris zarándokház. A Szent István Ház felújítása kilencven százalékban már elkészült, most a befejező munkálatok folynak és az energetikai fejlesztés. Az épület alatti mélygarázs egy részének leválasztásával új, nagy közösségi tereket is kialakítunk. Remélem, hogy ezek a munkák februárig befejeződnek, és megszerezzük a használatbavételi engedélyt. Kora tavasztól zarándokokat is tudunk majd fogadni, ha a járványügyi helyzet lehetővé teszi. A Via Francesco Tamagnón található Villa Mater Redemptoris zarándokházban szerzetes nővérek fogadják a zarándokokat. Ezt az épületet is szeretnénk felújítani, modernizálni, hiszen az évtizedek során megváltoztak az igények. Mindkét házat elsősorban zarándokházként szeretnénk működtetni, ahol felüdülhet a lélek, és igazi otthonra találhat a zarándok. Mindkét helyen továbbra is rendszeresek lesznek a szentmisék. Szeretném, ha a Szent István Házban a PMI növendékei miséznének.
– Aki ismeri Önt, az tudja, hogy szeret sportolni. Gondolom, ennyi munka mellett most ez lehetetlen.
– Szerencsére nem így van. Lassan már két éve tagja vagyok a Vatikán sportegyesületének, az Athletica Vaticanának. Városi, régiós és nemzetközi versenyeken is megmérettetjük magunkat. Tavaly éppen advent elején volt egy nemzetközi versenyünk, ahol a maratonon, illetve egy tíz kilométeres futáson magam is részt vettem. A csapathoz körülbelül százhúsz sportoló tartozik, főként futók, de vannak, akik versenyszerűen kerékpároznak, illetve úsznak.
Én már a római tanulmányaim idején is naponta nyolc-tíz kilométert futottam. Rektorként is fontosnak tartom ezt, hiszen a munka mellett így tudok regenerálódni, töltekezni.
A futás számomra imaalkalom is, illetve óriási lehetőség a gondolkodásra. Hiszen a mozgás nem csak a testet regenerálja. Ilyenkor fogalmazódnak meg bennem a legjobb gondolatok. Nagyon szeretek sportolni, és az itteni atyákat is erre biztatom.
forrás: magyarkurir.hu
