Az a tekintet. Az a csillogás. Az a ragyogó szempár, amelyben a mese megelevenedik… öröm látni, amikor valaki Meseországban jár. Gyerekkorban megszeretjük a kiskirályfit, a tündéreket, hisszük a Jót – felnőttként ugyanezzel a bizalommal nézzük Shreket, Obi van Kenobit, vagy netán a fehér lovat. Vagy a lóerőket a kocsiban, az se rossz. Csak legyen valami, ami „elvisz” minket végre innen, a Valóságból!

Amikor Csipkerózsika felébred, és hét törpét meg egy megkezdett almát lát a királyfi mellett, már tudja, hogy ez nem az a mese – vajon a Kedves Olvasó a saját történetének a főhőse? Vagy úgy érzi, ez már rég nem Róla szól…? Miért? Hogy képzelte annak idején az életét? Jó, Nobel-díjat nem kapott, és nem lett amerikai filmcsillag – de ott ragyog-e még benne a vágy, a küzdeni akarás?

„Könnyebb egy pillanatra hősnek lenni, mint csendes hősiességgel elviselni a mindennapok terheit.” (indiai közmondás)

Cipeljük a szatyrokat a boltból, és néha-néha eszünkbe jut, hogy talán a fehér lovat kellett volna választani a hercegünk helyett, aki ott porosodik a tv előtt, és akinek szolgái lettünk, nem boldog királynői… Korábban sem volt miénk a Világ, de hogy még a fele királyság is másnak jár!?

Inkább mesélünk. A gyerekeinknek, a karácsonyfát díszítve, hogy milyen volt régen, amikor annyi idősek voltunk… és hogy hol rontottuk el, és ő ne… tökéletesnek akarjuk látni és láttatni a jövőt és a múltat. Most. Aztán úgyis jön a sárkány! Vajon a mi kislányunk, kisfiunk megküzd vele? (Leírni se merem, hogy a gonoszt megszelídíteni is lehetne…) A mesék tanítják őt, hogy legyen Hős, legyen bátor és szabad – ahogy mi NEM tesszük.

A karácsonyfa alatti mesekönyv jó ajándék. (A mese stabil felépítése, fix ritmusa, kiszámítható cselekménye biztonságot ad.) Egy világot jelent. Egy új, szebb, jobb, tökéletesebb életbe enged bepillantani, ahol a jó az jó, ahol a rossz az rossz… ahol egyértelmű, mit kell tenni a boldogságért.