Erdélyi Zsolt (Max) festményeivel több városban is találkozhattunk. A celldömölki művész ugyanis már több egyéni performanszon is túl van. A legutóbbi kiállítása annyira jól sikerült, hogy a képei hónapok óta az egyik szombathelyi pub falain lógnak.       

Mikor és miért kezdtél el festéssel foglalkozni?

Körülbelül 20 éves lehettem, amikor belevágtam. Szerettem volna valamit önmagam számára letenni az asztalra. Volt egy barátom, aki akkoriban festett, kértem tőle festéket, készítettem vásznat és nekiálltam. Az első festményemen egy lángoló szék volt a felhők között. Mivel nem igazán szeretek keménytáblás könyveket olvasni, így ez lett később az egyik Pilinszky kötetem borítója.

Nehéz volt az indulás?

Nehézségek még most is vannak bőven. Magamtól kell rájönnöm a különböző technikákra, mert nem jártam képzőművészetire, ahol elsajátíthattam volna az alapokat. A legjobb, hogy ettől függetlenül ebben mindig lehet fejlődni. Most is sokat segítenek azok az emberek, akiknek hasonló az érdeklődésük.

Megtaláltad már a festészetben a saját stílusod vagy még úgy érzed, hogy ez a keresgélés időszaka?    

Nagyjából megtaláltam már ebben magam. Nem tudom stílushoz kötni a képeimet, ezek inkább érzések, amik végül a vásznon landolnak.  

Mikor, illetve hogyan alkotsz?

Nincs beosztva az időm ilyen szempontból. Legtöbbször éjszaka szoktam festeni, mert ebben a napszakban érzem igazán otthon magam.  Amikor jön az ihlet, akkor gyorsan festek valamit a vászonra – annál idegesítőbb nincs, ha fehér -, a lényeg, hogy legyen egy alap érzés, amiből el tudok indulni. Ezután minden megy a maga útján, az kerül rá, ami épp feltör a tudatalattimból. Közben szoktam zenét hallgatni, de előfordul az is, hogy inkább csendre van szükségem.

Milyen témák foglalkoztatnak leginkább?

Nincsenek konkrét témák, egyszerűen csak az érzésekből, benyomásokból táplálkozom. Valamit elkezdek festeni, a vége számomra nem tervezhető. Jön a lendület, az agydobás, az észvesztés és abból készül valami. Ez az igazi. Így szeretek festeni.

Miből inspirálódsz?

Mindent szívesen megnézek és meghallgatok. Nagyon szeretem például a kortárs verseket. De úgy gondolom, az érzéseket nem lehet egyetlen alkotásra visszavezetni, mert a hatások idővel átdolgozódnak, átértelmeződnek, egybeolvadnak az emberben.

A képeid inkább a street art vonalra hajaznak. Mennyire állsz közel ehhez a stílushoz?

Ezek nem kimondottan street artos képek, inkább szeretem ennek a stílusnak a lényegét megfogni. Számomra fontos, hogy közvetlenül vigyem be az emberek közé a képeimet, ne csak egy olyan réteget szólítsak meg, akik galériákba vagy kiállítótermekbe járnak.

Úgy tudom, több spontán kiállításod is volt már. Hogyan zajlottak ezek?

Szeretem, a művészetben a spontaneitást. 2014-ben például Celldömölkön a romtemplomban volt egy kiállításom, amit az ismerőseimmel csak „egyéjszakás romkalandnak” hívtunk. Ezt egy jó barátom emlékére rendeztem. A lényege az volt, hogy este megnyílt a tárlat egy buli keretében, de éjjel háromkor már el is pakoltunk mindent. Ehhez hasonló volt egy győri akciónk, amikor néhány barátommal a főtéren kiraktuk a képeinket és pár óra múlva össze is szedtük ezeket.

Mennyit számít nálad az, hogy ebből meg tudj élni?

Nem akarok ebből megélni, ha ez így lenne, akkor rá lennék utalva arra, hogy olyan populáris dolgokat készítsek, amik eladhatók. Ez egyáltalán nem vonz. Nem zavar az sem, ha azt mondják a képeimre, hogy nem tudják elképzelni a hálószobájukban vagy az étkező asztal fölött. Lehet, hogy én sem tudnék igazán, hosszútávon együtt élni egyikkel sem.

Te írsz verseket is. Minek a hatására vágtál bele?

Nem igazán emlékszem, hogyan kezdődött. Talán leginkább az játszott közre, hogy a festéshez pénz kell. És ha nincs pénzed, hogyan tudod kifejezni magad a legjobban? Úgy, hogy verset írsz - mosolyog. 

Milyen terveid vannak még a művészeti vonalon?

Nagyon sok ötletem van, amit Szombathelyen szeretnék megvalósítani. A nagy része még titok, de annyit elárulok, hogy ezek változatlanul extrém helyszínekhez köthetők és akció jellegűek.