Ott hagytuk abba, hogy a bombázás után a Püspüki Palotában láttak neki újra a munkának. A látszólagos nyugalom azonban nem tartott sokáig. 1946-ban kezdtek kivonulni a németek, mert már törtek előre az oroszok. Újabb kritikus ponthoz érkeztünk, érzem. Fél szóval megemlíti Klári néni, hogy a szomszéd lányt bántották az orosz katonák, de ezt nem feszegetjük tovább…
Ki volt számolva, hogy négy személynek egy szoba jár, folytatja egészen máshol. Néhány perc alatt aztán megértem, miről is van szó. Beköltöztek hozzájuk ugyanis az oroszok, ők pedig egy szobába kényszerültek nyomorogni, amit egy nagy szekrénnyel zártak le. Mindenünket elvették - emlékszik vissza. Minden le volt zárva, egyik éjjel egy kis ablakon mégis feljutottak a padlásra, és kiszórták onnan az össze ruhát - mondja Klári néni. Sokáig még apu sem értette, hogy jutottak oda fel- teszi hozzá.
Egy reggel mondja édesanyám, hogy nem maradhatok itt tovább, egy szelet lekváros kenyérrel útnak indított - folytatja. Úgy jutott ki a városból, hogy egy könyvet csapott a hóna alá és Városházi írnoknak mondta magát. A Nárai erdőben volt egy ház, oda tartott többedmagával. Néhány hétig itt éltek nők és gyerekek, a ház urának volt mindene: állatai, bora, élelme. Ez a hely, még a katonai térképen sem volt rajta, mégis megtaláltak bennünket - teszi hozzá Klári néni. Úgy jutottunk vissza a városba, hogy a gazda leitatta őket arra az időre - mosolyodik el.
Némi csend, majd a nagy képkupacot kezdi el nézegetni, amit oda készített. Ez az egykori Városháza, egy a 14 emeletes, a másikon a 13 éves Klári, a következőn a nagypapája. Mindegyiknél elidőzik kicsit, törnek elő az emlékek, és Klári néni tudja, folyást kell engedni nekik.
Aztán egy újságot mutat, a Vasvármegye jubileumi kiadását, 1921-ből. A megsárgult lapokon még jól látszik, hogy 5 koronába került. Klári néni megmutatja, hogy benne van az akkori polgármester Németh István verse. Tudniillik, álnéven, Ősz Ivánként, jelentette meg cikkeit, verseit.
Klári néninek vannak olyan dokumentumai, amit maga gépelt? – kérdezem. Mind a Városházán maradtak, de egyszer, amikor a Kádár beszélt a tévében, megpróbáltam, és még ment a gyorsírás. Nem lehet elfelejteni, maximum az ütem lassul kicsit - jön a válasz.
Klári néni és Lacikája 1948-ban házasodtak össze - folytatom valami vidámabban. Igen, az akkori Dimicante-házban volt az esküvő- vágja rá, és felsorolja a vendéglistát. Fejből. Utána még dolgozott egy évig, enyhültek kicsit a viszonyok.
Az esküvőnk után jött a Vas Piroska, ő kommunista volt. Úgy rettegtek tőle a tanácsnokok, pedig pici volt. Emlékszem, a múzeumban volt a beiktatása, és azzal kezdte, hogy „Kicsi a bors, de erős”. Állandóan szentségelt meg káromkodott. Sütő Tóni például remegett, mikor hívatta, úgy félt bemenni hozzá. Mikor én állapotos lettem, elkezdett süteményt, finom almát küldözgetni, hogy ezt a kisbabának… Én jóba voltam vele, összetartotta a nőket- anekdotázik Klári néni.
Ekkor már Millpengőbe-számoltak - jut eszébe. Megkaptuk a zsákra való pénzt, de mire hazaértünk, bemondta a rádió, hogy le van bélyegezve a zöldpénz. Ez azt jelentette, hogy érvényét vesztette. Ezért amikor megkaptuk a fizetésünket, rögtön elmentünk vásárolni, mert egy óra múlva már nem adtak érte semmit.
1949-ben Klári néni végleg elbúcsúzott a Városházától, ekkor már a szíve alatt hordta fiúkat, Pétert. Az Isten is azt akarta, hogy a Lacikával mi életbe maradjunk- mondja. Erre már nem tudunk mit mondani… Ebben az egy mondatban benne van élete története…
Vége.
