1945. március 4-én 118 repülőgép 260 tonna bombát dobott a városra, találat érte a barokk épületeit, műemlékeit, a Székesegyházat, a Püspöki Palotát, a Városházát. A Kossuth Lajos utca, a Széchenyi utca, a Szily János utca és a Mátyás Király utca épületei felbecsülhetetlen károkat szenvedtek. Ám nem csak a Fő teret, de a Perint pataktól keletre eső városrészt is letarolta a támadás. 425-en életüket vesztették, közülük 300-an civil áldozatok voltak. Ezek a tények, a 67 évvel ezelőtti események kapcsán Koltay Lászlóné Klári néninek azonban vannak még emlékei…
Minden vasárnap apuval a Ferencesekhez jártunk templomba. Ilyenkor csak néhányan voltak a Városházán, az elmaradt dolgokat intézték, Kis Feri bácsi, a portás mindig közöttük volt, és most édesapám is. Negyed tizenkettőig dolgozott, én már indultam volna be elé, hogy együtt menjünk a templomba. Gyönyörű, ragyogó nap volt, de igen-igen fújt a szél. Már készen voltam, mikor megszólalt a kisriadó- - kezd újabb mesébe Klári néni, mikor arra kérem, ne siessünk annyira.. Gondoltam ebből nem lesz semmi, jön valami, aztán le is fújják, de egyszer csak hallottuk a nagyriadót is. Ekkor már lehetett látni az égen a fehér jeleket, amik megelőzték a repülőket. Anya kérte, hogy ne menjek be a városba, ne hagyjam egyedül. Maradtam-, mondja,- bár engem várt a Lacika is… Azért addigra azért már kinyitottuk az ablakokat, mert azt tudtuk, hogy ha zárva hagyjuk, a légnyomás miatt kitörhetnek…
Átjött a Gitta is, mert egyedül volt. Így hárman, meg a kiskutyánk lementünk a pincébe. Rengett a föld alattunk, a kutyánk a felállított mosóteknők sarkába bújt be, úgy félt. Mi is imádkoztunk. Hallottuk, hogy tőlünk nem messze dobálnak le, az első körben a Rózsaliget, a Téglagyár, és a Laktanya is kapott-sorolja a károkat Koltay néni. Mikor volt egy kis szünet, mindig felszaladtunk és kinéztünk, de alig értünk vissza a pincébe, már jött a következő. Jó húsz percig tartott az egész, miután beállt a csend, kimentünk a rétre, és láttuk, hogy a templom felől hatalmas füst és por jön. Én akkor elindultam, de nem engedtek be a város felé, mert azt mondták, életveszélyes.
Visszajöttem, aggódtam, nem tudtam semmit. Estefelé jött a Lacika, ő mesélte, hogy a nagytemplomot, a Városházát, és a Szily János utca elejét teljesen lerombolták. Másnap reggel Lacika bejött értem, hogy körülnézzünk, de esett egy kis hó, úgyhogy az utakról mindent eltüntetett. Mire a mai Smidt Múzeumhoz értünk, már láttam, hogy minden tele van papírral, és csak úgy hordja a szél. Az irodám le volt szelve. Volt egy hatalmas fikuszom is a szobámban, a fele lógott ki. Na mondom, mi lesz itt…
Az aulában egy hatalmas nagy óra volt, pontosan egy óra előtt tíz perccel állt meg. Akkor csapott be a Városházára a bomba… Minden tele volt törmelékkel, a díszteremben hatalmas freskója és a zongora beleesett a földbe. . Sírdogáltam és nézegettem, majd igen rossz hangulatban indultam haza….
Bemenni is csak néhány napra rá lehetett, miután a támfalakat megerősítették. Amit tudtunk kipakoltunk, és megkezdődött a romeltakarítás…
A Kovács püspök a személyi osztályt beengedte a Püspöki Palota nagytermébe, ott láttak neki újra a munkának. S a püspök minden reggel átjárt rajtunk- jegyzi meg mosolyogva. Utána egy hónapig Dr. Csermej Gyula volt a polgármester, de ő meghalt. Klári néni azt mondja, a régi temetőben megnézték a sírját, rá is van írva, hogy Szombathely első polgármestere…
Aztán jó darabig polgármester nélkül maradtunk, a Németh Jóska főjegyző segített be- mesél tovább. Ekkor alakulni kezdtek a pártok, nem is tudni honnan jöttek elő, csak úgy kinőttek a földből. A többiek a Borsics Béla utcában, ami mai Engels utca, a Zene iskolában, a mai Ölbei Ház helyén, és az akkori Kisegítő Iskolában kezdtek dolgozni… Hat-hét helyen voltunk szétszórva. Mi a Püspöki Palota után a Zeneiskolában dolgoztunk tovább.
Klári néni is egészen addig velük volt, míg ki nem derült, állapotos… Innen folytatjuk…
