Nem meglepő, hogy a herényi közösségépítő munkáját rangos díjjal ismerték el, de az annál inkább, hogy a díj névadóját is ismerte. Ki volt ő?

Beke Pállal együtt „dolgozhattam”, amikor a Magyar Művelődési Intézetet vezette. Először 1999-ben találkoztunk személyesen, ekkortájt karolt fel engem. A személye inspirált, sokszor végigmesélt hosszú autóutakat, amikor együtt utaztunk valahová, rengeteg története volt, tele volt tapasztalattal. Amikor a francia mintára létrejövő, civilek által működtetett közösségi házakról mesélt, rájöttem, hogy nálunk, Herényben ez már megvalósult. Arra kért, írjam le, itt hogyan csináljuk. Nem sokkal később rám telefonált, hogy fogadnám-e a franciákat? Milyen franciákat? – kérdeztem vissza, és már jött is a küldöttség. Az utat később viszonoztuk, és felfedeztük a rendszerben az azonosságot.

Itthon mennyire volt elterjedt ekkor, hogy civilek működtessenek közösségi házat?

Kevéssé, de azért akadt néhány hely. A különbség az volt a Franciaországban látottakhoz képest, ahol szinte mindent a civilek működtettek és irányítottak, hogy itt nem fogta őket össze senki. Beke Pál ezen dolgozott. 2003-ban ismét eljutottam Franciaországba, és megbizonyosodtam róla, hogy jó úton járunk. Az egyik ottani szakember – miután tanulmányozták a magyar rendszert – azt mondta, Herény hasonlít leginkább a francia mintához. Azóta pedig már mi lettünk itthon a minta, és 2020-ban elnyertük a Látópont címet is.

Mik voltak a főbb alapelvek, mit jelentett a francia minta?

A két legfontosabb dolog az értékmentés és a teljes lakosság átfogása: mindkettő érvényesült nálunk. Épp elkészült a helytörténeti kiállításunk, amely Herényt a római kortól 1950-ig, a Szombathellyel történő összevonásig mutatta be. Működtek a kis közösségeink, a baba-mama klub, a nyugdíjas kör, az asszonytorna, a jóga, a karate, az íjászat, azaz a bölcsőtől a nyugdíjas korig igyekeztünk mindenkinek közösségi színteret biztosítani itt, Herényben. Mániákusan hiszek abban, hogy mindenhol van érték, csak lehet, hogy nem veszik észre! Mi itt időben észrevettük, milyen kincseink, értékeink vannak: a római aranypénzek, amelyeket itt találtak, a Gothardok, a virágút, a régi civil élet a leventéktől a tűzoltókon át az iparosokig, illetve az egyházi egyesületekig. Herényben mindig élénk közösségi élet volt.

Közben eltelt két évtized. Milyen utat járt be ez idő alatt Ön és a herényi közösség?

1994-ben alakult a Herényi Kulturális és Sportegyesület, és 1998-ban jutottunk el arra a pontra, hogy döntenünk kellett: profivá válunk, vagy maradunk kicsik. A vezetés az elsőre szavazott, és akkor azt mondtam, felajánlok még három évet az életemből ehhez, mert láttam fantáziát benne. Nem három év lett belőle, hanem 22, de közben más szintre emelkedtünk. Ehhez célok kellettek, elhatározás, és egy kicsit „fel is áldoztam” magam, mert másképp nem lehetett. Önkéntesekkel egy bizonyos szintig lehet eljutni, ilyenek a hobbiszakkörök, de egy 560 négyzetméteres közösségi házat működtetni – szállással, kerékpárkölcsönzéssel, terembérléssel, programokkal – már nem lehet így.

Hivatásává vált ez a munka…

A minőségi szinthez meg kellett lépnünk, hogy alkalmazott legyek az egyesületben. Nem bántam meg, és talán a herényiek sem…

Ki és mi minden kellett ehhez az úthoz?

Elsősorban a családom támogatása kellett, hiszen pénzügyi területről, fele pénzért jöttem ide – talán őrültség volt –, de tudtam, hogy szívvel-lélekkel fogom csinálni. Amikor belekezdtem, még édesanyám élt, és azt mondta, amíg nyugdíja van, jutni fog nekünk is… Két gyerekkel vállaltuk be a váltást, és úton volt a harmadik is. Hogy csináltam? Nem tudom. Jó volt a csillagok állása is, több kis közösség jött ekkor létre, egymás után alakultak a csoportok, klubok. Erősödtünk sportban: karate, asztalitenisz, íjászat, sakk, labdarúgás kis és nagy pályán, és számtalan alkalmi klub. Minden évben egy újabb lépcsőfokot léptünk előre.

Volt ebben tudatosság?

Igen, szándékosan nem léptünk sosem nagyot, csak egyetlen lépcsőfokot. Van, aki egyszerre hármat lép, és belerokkan, mert túl sokat vállalt. Ezt el akartuk kerülni, szisztematikusan építkeztünk. Talán meg is látszik az eredményen.

Miből volt több, küzdelemből vagy sikerből? Ki tudta élvezni a munkája gyümölcsét?

A sikerek a mindennapokban is tetten érhetőek, engem mindig feldobott, ha valaki visszamosolygott, ha egy közösségi esten bohóckodtunk, jól éreztük magunkat. Nem a kitüntetésért dolgozik az ember – bár jólesik az elismerés –, hanem ezekért.  Ha azt hallom az országos rendezvényeken: „vegyetek példát Herényről”, ez szintén jólesik.  Pedig nem volt könnyű dolgom: a város peremén nem egyszerű ilyen komoly közösségi színteret létrehozni. Nehézségek is rendszeresen voltak, de a közösség összefogása és a család támogatása mindig átlendített ezeken. Korábban is előfordult, hogy feljelentettek bennünket, és manapság is megesik, én azonban mindig a kompromisszumot, a békességet, a megoldást keresem.

A szombathelyi civilek példát vesznek Herényről?

Le kell szögeznem, hogy nagyon jó a kapcsolatunk minden más peremkerületi civil szervezettel, és próbáljuk őket arra ösztökélni, hogy fogjanak bele valami hasonlóba. Például 2019-ben, a választások után elsőként hívtuk össze azt a találkozót, amelyen komolyan kerestük az együttműködést a többiekkel, és felajánlottuk a segítségünket. Nagyon sajnálom, hogy nem lett folytatása… Nemcsak a herényieknek van szükségük ilyen pezsgő közösségi életre, hanem minden más szombathelyinek is! Hiba azt gondolni, hogy konkurenciái vagyunk egymásnak, nem szabadna, hogy ez visszatartsa bármelyik szervezetet is. Tény, hogy egy jó vezetőnek folyamatosan képzésekre kell járnia, akkor is, ha civilek élén áll, és sokszor ezek ingyenesek, csak egy kis áldozattal járnak.

Laikusszemmel úgy tűnik, hogy Herényt sokan irigylik. Miért?

A legtöbb civil szervezet nem merte meglépni, hogy alkalmazottja vagy közfoglalkoztatottja legyen. Mi 2000 óta alkalmazunk kollégákat a munkaügyi központ támogatásával, összesen már 39 embernek adtunk egy-egy évre vagy hosszabb időszakra munkát, és mindig azt mondtam a többieknek, hogy vágjanak ők is bele… Sokan az eredményeket nézik, és nem a befektetett munkát…

Mire a legbüszkébb az elmúlt két évtizedből?

Amikor először beléptem ide, eldöntöttem, hogy Herény történetét mindenképpen feldolgozom: a levéltár, a könyvtár, a múzeum segítségével 17 tablón ez el is készült. Erre azért vagyok büszke, mert akkor semmi pénzünk nem volt, mégis olyan lett, hogy most is elő lehet venni. A Herényi Virágutat sem tudom kihagyni, amely egy összefogás eredménye volt. Botcsinálta rendezvényszervező voltam, de a lelkesedésemmel és a tapasztalatommal mégis elboldogultam. Aztán büszke vagyok a Herényiek Házára is: kinőttük a régit, és előre kellett gondolkodnunk. Voltak, akik mellénk álltak ebben a munkában, mert látták, hogy mennyi mindent csinálunk. Óriási dolog volt! Büszke vagyok a sok kis közösségre is, amelyek közben létrejöttek. A Herényi Kulturális és Sportegyesület már sok-sok díjat kiérdemelt: megyei, városi és szakmai körökben is, nem véletlenül. És büszke vagyok a herényiekre, azokra, akik segítették az én munkámat!

Maradandót alkotott. Milyen jövőt jósol az egyesületnek és Herénynek?

Azt mondhatom, hogy van egyfajta „bevándorlási hullám”: sorra költöznek ide az emberek, a klubjainkban, a rendezvényeinken új tagok jelennek meg, tele van a piac is új arcokkal. Sőt, ide, a Herényiek Házába is bekopognak, és jelentkeznek időnként, hogy meg szeretnék ismerni a szervezetet. Remélem, ezáltal megújul az egész herényi közösség, és mindig lesznek, akik a motor szerepét betöltik! Még sok tervünk van, lehetőségek is vannak, de jelentős eredményeket csak közös összefogással,  az önkormányzat  segítségével és a  helyiek aktív közreműködésével lehet elérni.