Karitász-önkéntesként szervezett keretek között végzi a segítő munkát, de úgy tudom, már korábban is ez határozta meg a hétköznapjait. Miért lépett rá erre az útra?
Gyermekkoromban, az 1950-es években a mi családunk is nehézségekkel küzdött. Az akkor tapasztaltak egy életre nyomot hagytak bennem. Később rengeteg nehéz sorsú, szegény családdal találkoztam, és közben meghallottam az evangélium üzenetét is. Ez arra biztat bennünket, hogy a nélkülözőket, a perifériára szorult felebarátainkat segítsük és támogassuk. Mindent, amit tettem, ez fogott át, ha szabad így mondanom. Ferenc pápa üzenetei szintén közismertek, amelyeket a szegénységgel kapcsolatban fogalmazott meg. De nem is kell elmennünk Rómáig, itt, Szombathelyen dr. Székely János püspök atya is köztudottan nagy odaadással viseltetik a szegények iránt, fantasztikus, amit ő tesz.
Ezek a tanítások, üzentetek, tettek erősítették Önt abban a szándékában, hogy segítsen. Sokfelé járt, mégis melyik út volt a legemlékezetesebb?
A romániai forradalom idején kétkamionnyi portékát vittünk az erdélyi rászorulóknak, főleg élelmiszert, ami akkor és ott nagyon értékes volt. A rakományt a szombathelyi hívek gyűjtötték össze a gondviselés segítségével. Akkoriban többnyire a határon pakolták le a szállítmányt az ilyen kamionok, talán aggódásból, de mi nem álltunk meg, Gyulafehérvárra vittük az adományt.
Nem felejtem el, ahogy az út mellett a gyerekek letérdeltek a hóba, és összekulcsolt kézzel könyörögtek, hogy hadd kapjanak valamit a szállítmányból.
Nem volt Önben félelem az út során? Sokan nem vállalták volna a veszélyes küldetést.
Volt, akit agyonlőttek... egy kamionost, aki nem állt meg egy ellenőrzőponton. Én mégsem féltem, mi betartottuk a szabályokat. Igyekeztünk elkerülni a konfliktust, mindig megálltunk, amikor ellenőriztek bennünket, nem kerestük a bajt. A szélvédőre a Fatimai Szűzanya képét tettük ki, így szeltük a szinte üres utakat. Forgalom alig volt a városok között, csak lakott településeken találkoztunk járművekkel. Emlékszem a fiatal édesanyákra, akik felnéztek a kamion ablakába, és amikor meglátták a Szűzanya képét, szintén letérdeltek a hóba, és sorra keresztet vetettek. Így haladtunk Erdélyen át, egészen Gyulafehérvárig.
Mire odaértünk, a kamion rakományának egy része már nem volt meg, mert útközben kiosztottuk. Mindenhol szükség volt a segítségre.
Mi mindent vittek?
Rendkívül fontos volt akkor, hogy étellel lássuk el az ott élőket, nagy hiányt szenvedtek ebből. Alapélelmiszereket, édességet, konzervek tömkelegét, ruhát és tüzelőt szállítottuk oda, sok mindent, ami nagyon értékesnek számított. Óriási volt a szegénység, de még ennél is szegényebb vidék Kárpátalja.
Ott is járt segélyszállítmánnyal, igaz?
Igen, onnan is döbbenetes élményeim vannak. Amikor Munkácson pakoltunk le a kamionról, találkozott a tekintetünk egy asszonnyal, aki mellett három-négy kisebb gyermek téblábolt. Leszállt a kollégám, és látta, hogy a kicsik lába rongyokkal van betekerve, egyiken sem volt cipő. Rögtön mondtam neki, hogy nézzünk körül hátul, mert vannak zsákok, amelyekben cipők vannak. Azonnal előszedtünk valamit. Később körbenéztem a városban, és estefelé megláttam egy 10-12 éves forma gyereket sétálgatni az utcán. Odamentem hozzá, és megszólítottam, hogy fiatalember, mi újság. Vállvonogatás volt a válasz. Megkérdeztem, hogy hol lakik, és azt mondta, itt a közelben. Érdeklődtem a szülei felől is, de kiderült, hogy az apja meghalt, az édesanyja pedig beteg. Hát testvéreid vannak? Azt mondta, három kisebb testvére van. A gondviselés keze lehetett a dologban, hogy volt a zsebemben valamennyi forint. Elmentünk együtt egy postahivatalig, be akartam váltani neki hrivnyára. Előadtam a postás kisasszonynak, mit szeretnék, mire hullani kezdtek a könnyei. Elmesélte, hogy ez a gyerek tartja el a családot, ez a 12 éves gyerek! Az édesanyja súlyos tüdőbeteg, apja meghalt, és ott a szociális háló egyáltalán nem működött.
Nincs más választása ilyenkor a legidősebb gyereknek, mint átvenni a kisebbek ellátását...
nehéz szavakba önteni, amit ott láttunk.
Járt az árvíz sújtotta területeken, és a délszláv háború után is útra kelt...
Így van, több ízben vittünk szállítmányokat Horvátországba a Karitász, illetve a Magyarok Világszövetsége jóvoltából. A fuvarokat mindig felajánlásokból oldottuk meg, a fuvarozó cégek, vállalkozók így segítettek, nagyon sok jószándékú emberrel találkoztam ezeknek az akcióknak a kapcsán.
Mi erősíti meg évről évre? Ennyi nélkülözést látni nagy teher.
A nehézségek, amelyeket átéltem gyerekfejjel. Ezeket nem felejti el az ember, és ez segít abban, hogy úgy forduljak a szegények felé, ahogy tettem mindig. Aztán több lépcsőfoka van természetesen ennek az útnak, de ami átfogja az egészet, az az evangélium üzenete.
A szegényt, a szenvedőt segíteni kell, ez tartja tűzben a szolgálatot.
A nap Önnek is 24 órából áll. Milyen lemondással járt ez a szolgálat?
Itt van velem a kisebbik fiam és az unokám. Ha rájuk nézek, eszembe jut, hogy bizony a családtól kellett elvenni azt az időt, amit ezzel a munkával, szolgálattal töltöttem, de legalább példát tudtam mutatni nekik. Ők is tudják, mi a teendőjük, persze nem baj, ha jobban megtalálják az egyensúlyt, mint én, de természetesen őket is segítőkésznek neveltem.
Civilben mi volt a munkája, és ez hogy fért meg az önkénteskedéssel?
31 évig dolgoztam az Uránia Ruházati Kereskedelmi Vállalatnál, a Belső Uránia udvarban, majd a Philipsnél, végül pedig Bükön, a Nestlénél voltam alkalmazott, onnan mentem nyugdíjba. A civil munkám mellett minden időmet a Karitász-önkénteskedésre fordítottam,
egész nap csörgött a telefon, és sokan máig engem hívnak, ha bajban vannak.
Még mindig sok százan tudják a számomat, és az a legnehezebb az egészben, hogy én tényleg tudom, hol mekkora a szükség, hogyan küszködnek a gyerekek, és ezekre a rossz sorsú családokra nem tudok nem odafigyelni...
