3. helyezett: Akiről gúnyos meséket költöttek: II. Ulászló (1490-1516)

Hálátlan szerep az „igazságos” Mátyás király trónutódjának lenni. Főképp akkor, ha a műveltségre oly sokat adó, császári babérokra törő Corvinus nemigen hagyott aranyat a kincstárban. A cseh és magyar király, Jagelló Ulászló valójában korántsem volt akkora bumburnyák, mint amilyennek tartjuk. Hogy mennyi ravaszság szorult belé, jól mutatja, hogy még Mátyás özvegyét, a nagy tudású Beatrixet is képes volt átverni!  Amiatt ugyanis, hogy biztosítsa hatalmát, feleségül kérte. Beatrix kivételes asszony volt, és Bonfini leírása szerint szép is, de a cseh király, Ulászló persze nem lelkitársat keresett benne. Az számított, hogy tud-e trónörököst szülni, vagy sem. Beatrix pedig nem tudott. Ezért Ulászló „véletlenül” hibát vétett a házassági eskü szövegében, és még a nászéjszaka előtt közölte Beatrixszel, hogy a házasságuk érvénytelen.

(Ezek után okkal merülhet fel bennünk a kérdés: nem jártunk volna jobban egy bölcs királynővel, mint „Dobzse Lacival”? Beatrix valóban síkra szállt a magyar trónért, de idegen származású, népszerűtlen asszonyként nem sok esélye volt. Beatrix megértette ezt, és igent mondott Ulászlónak, hogy legalább királyné maradhasson.)

De hogyan érdemelte ki Jagelló Ulászló a „Dobzse László” és az „Ökör” gúnynevet, valamint a listánkon a megtisztelő harmadik helyet? A magyar urak az erős karakterű Mátyás után olyan királyt akartak, „akitől nem prüszköl a májuk”. Olyat, aki mindent aláír, amit az orra alá dugnak, és nincs túl sok önálló gondolata. Már a koronázási esküjében is megkötötte a saját kezét. Közel sem volt akkora tekintélye, mint Mátyásnak, a csehek csak „Ökörként” emlegették. Arról azonban nem ő tehet, hogy kezdett kiürülni a kincstár. Mátyás király hadjáratai igen költségesek voltak, a magas adókat pedig, amelyek miatt manapság is annyi vád éri, Ulászló eltörölte. Így hát Mátyáshoz képest tényleg „szegényebb” királynak minősült. Az anekdota szerint a „Dobzse” (lengyelül: jól van) melléknév azért ragadt rá, mert minden kérdésre ezzel válaszolt, és azzal értetett egyet, aki utoljára szólt. A legenda szerint a lacikonyha elnevezés is tőle ered, mert a király annyira szegény volt, hogy a piacra járt ebédet venni, a pecsenyesütőktől. Egy másik történet szerint még a csirkehúsra is úgy kellett kölcsönkérnie pénzt. Ezekben persze annyi igazság lehetett, mint a Mátyás királyról szóló kedves, szórakoztató mesékben. Csak ezek kevésbé kedves mesék. Arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy Ulászló azért volt ennyire tehetetlen, mert agyvérzés érte, ami miatt Bonfini őszintén sajnálta őt. Ahogy arról is, hogy a magyar szokásjogot az ő országlása alatt foglalták írásba, és a népet messze nem terhelte meg annyira, mint Mátyás.

Országlása utolsó éveiben már nem volt beszámítható, a Dózsa-féle parasztfelkelést is tétlenül nézte, ha egyáltalán eljutott a tudatáig. Az ország tényleges urai a bárók voltak. Ahogy Mátyást a hagyomány a népmesék hősei közé emelte, úgy lett Ulászlóból gúnyos történetek főszereplője. Még Petőfi sem hagyhatta ki, hogy csípős verset ne írjon róla: 
„Dobzse László őfelsége / Magyarok királya / Nem hiába, hogy cseh volt, de / Hej csehűl is álla. / Parancsolni nem szeretett, / Nem is értett hozzá, / S hogyha értett vón is, szavát / Nem fogadt' az ország. / Üres volt a feje néki, / Üresebb a zsebje.” 
Jagelló Ulászló tehát azzal érdemelte ki a bronzérmet, hogy az utókor bohócot csinált belőle. Az ezüstérmesünk - egy cseh partiarc - azonban sokkal inkább rászolgál a koronás ökör címre.

2. helyezett: Őfelsége inni ment, az országlást egy őrjöngő oligarchára bízta - Přemysl Vencel (1301-1305)

Ha volt királyunk, akit tilos lett volna a Szent Korona közelébe engedni, az Vencel. Bár igaz, az ország irányítását jobbára meghagyta a „vérengző farkas” melléknévvel illetett Kőszegi Ivánnak. A kényúr valóban rászolgált nevére, kapzsi, kegyetlen és békétlen kiskirály volt. Az öreg Iván bizonyára büszkén viselte a farkas nevet, öccse, Henrik viszont önkényesen hercegnek nevezte ki magát. A Kőszegi család már az utolsó Árpádok és az interregnum idején is csaknem az egész Dunántúlt uralta. Ha elunták a magyar vidéket dúlni, a szomszédba mentek, hogy a Habsburgokat fosztogassák. Iván, a farkas kegyetlenségén még az sem változtatott, hogy a pápa az egész családjára pusztító átkot mondott ki. A Kőszegiek először nem Vencelt, hanem a tizenkét éves Károlyt (Róbertet) segítették, de később fordítottak a köpenyükön, és felajánlották a magyar koronát a cseh királynak, II. Vencelnek, aki maga helyett a fiára hárította az uralkodás terhét. A kiskamasz Vencel első kérdése így hangzott: tele van-e a királyi pince borral? Miután a magyar bárók erre igennel feletek, a királyfi lelkesen bejelentette, hogy azonnal indulni akar, és hogy az új neve László. A cseh királyfit megkoronázták a Szent Koronával, igaz, nem érvényes módon. A kiskirályok zavartalanul folytathatták véres ámokfutásaikat, Vencel pedig annyit ivott és annyit szórakozott, amennyit csak akart. A politika nem kötötte le különösebben, az ital és a lányok annál inkább. Az uralkodást meghagyta a Kőszegieknek. Miután hívei elűzték Károlyt Budáról, bevetette magát a városba, és uralkodása alatt szinte el se hagyta. A budai nők nagy szerencsétlenségére. Hiába vett fel magyar nevet, sosem sikerült magyarrá válnia.  Az apjának írt levelében arról panaszkodott, hogy ő haza akar menni, mert ezek a magyarok állandóan lovon nyargalásznak, és íjászkodnak, neki pedig ez nem megy. Egy magyar hercegnő, Árpád-házi Erzsébet volt a jegyese, aki végül zárdába vonult. 

Vencel egy belevaló kamaszkirállyal, Károllyal, és egy erős nagymamával, Árpád-házi Máriával találta szembe magát. Árpád-házi Mária nápolyi királyné elérte, hogy a pápa az ő unokáját ismerje el Magyarország királyának, és eltiltsa Vencelt a királyi cím használatától. A pápa kiátkozta a budai papokat, mire ők válaszul kiátkozták a pápát. Egy ideig úgy tűnt, egyszerűen lehetetlen kifüstölni Budáról a cseh királyfit. 



Vencel végül saját magának köszönhette, hogy egyik híve, Werner fia, László, Buda bírája Károlyhoz pártolt, ugyanis épp az ő lányát, Máriát próbálta elcsábítani. Mária az apjához futott, és elpanaszolta neki, Buda bírája pedig bosszúból segített Károlynak elfoglalni Budát, úgy, hogy éjszaka kinyittatta a város kapuit, és beengedte a király seregeit.

Sajnos Vencel ezt már nem láthatta. Addig-addig panaszkodott az apjának, míg végül a cseh király érte nem jött, és haza nem vitte Prágába. Vencel úgy érezte, egy életre elég volt a magyar királyosdiból, lemondott a trónról, felbontotta a jegyességét Erzsébet hercegnővel, és immár cseh hercegként folytatta hedonista életét. De nem sokáig. Az apja, II. Vencel 1306-ban elhunyt, és rá hagyta a trónt. Vencel néhány hónappal később bekövetkezett haláláról kétféleképpen tudósítanak a cseh történetírók. Az egyik verzió szerint részegen verekedett, és közben leszúrták, a másik szerint pedig mulatság közben támolygott ki az árnyékszékre, és ott döfték le. Csehország államalapító dinasztiája, a Přemysl-ház halt ki vele.

Egy fiatal angol király, V. Henrik hasonlóképpen féktelen ivászatairól és botrányairól volt híres, de Vencellel ellentétben, miután megkoronázták, ő felhagyott ezzel az életmóddal. Kiderült, hogy józanon kivételes uralkodó. Vencel azzal érdemelte ki az ezüstérmet, hogy olyan méltatlan volt az Árpád-házhoz és a Přemysl- dinasztiához, mint még senki előtte. Előző két helyezettünket tehetetlenségük miatt nevezi az utókor balféknek. Aranyérmesünk azonban ott rontotta el, hogy cselekedett. Következzen az első helyezett, a legnagyobb pancser, aki valaha Szent István trónján ült. (Szerencsére nem sokáig.)

1.    helyezett: Őfelsége eltévesztette a házszámot, esküvő helyett a börtönbe ment - Wittelsbach Ottó (1305-1307) 



Nehéz elképzelni szerencsétlenebb királyt annál, aki még a Szent Koronát is elveszíti, és még a saját alattvalói is vándorkereskedőnek nézik. De ne szaladjunk ennyire előre!

A magyar krónikák meglehetősen lesajnálóan beszélnek Ottóról, a bajor hercegről. Az interregnum idején trónkövetelőként lépett fel, mert anyja révén az Árpádok leszármazottja volt. Wittelsbach Ottó talán nem is sejtette, mi vár rá Magyarországon. A kiskirályok csaknem darabjaira szakították szét az országot, a pápa kiátkozta a budai papokat, a budai papok kiátkozták a pápát, a tizenéves Károly Róbert pedig lankadatlanul folytatta küzdelmét.

Ottónak ezüstérmesünk, Vencel adta át a Szent Koronát, és a rettegett Kőszegiek voltak az első hívei. Ahogy a szintén dobogós Ulászlóba, úgy Ottóba is szorult némi ravaszság. Ugyanis félt megkockáztatni, hogy az ellenséges Habsburgok területén hercegként kel át, így hát kíséretével együtt kereskedőnek álcázta magát, az „angyal adta” koronát pedig egy boroskulacsba rejtette. Ám a nagy sietségben a hordócska valahogy eltűnt. De nem is ez az igazán kínos, hanem az, hogy Ottó és csapata egy teljes napig utaztak, mielőtt ezt észrevették volna! A Képes Krónika szerint ez egy égi jel volt, a bajor Ottót Isten sem akarta királynak. 

„Csodálatos eset, el nem hallgatandó csoda! Mit értsek ugyanis a korona elvesztésén, hacsaknem azt, hogy a herceg nem viselhette élete fogytáig a koronát, hanem elveszítette fejéről a koronát is meg a becsületét is?” (Képes Krónika) 

Ezek után aligha meglepő, hogy a bajor Ottónak nem igen volt ráhatása az eseményekre. Ellensége, Károly (Róbert) fegyverszünetet kötött vele, ez alatt Ottó az országban bolyongott, és próbálta elismertetni a hatalmát. Saját hívei, a Kőszegiek azonban fel sem ismerték, vándorkereskedőnek hitték, és kiadták az útját. Egyetlen reménysége maradt: az erdélyi vajda, Kán László, aki neki ígérte a lányát. Azonban ha a vajda tizenhat éves lánya valaha is arra kérte apját, hogy egy herceghez adja hozzá, biztosan nem Ottóra gondolt. (És nem csak azért, mert a bajor herceg közel harminc évvel idősebb volt nála.)

Az ország népe egy percre se vette komolyan, és különösebben gazdag sem volt, mégsem mondott le a királyi címről, egészen haláig. Sajnos nem tudta, mikor kell feladni. Erdélybe ment jegyeséhez, de Kán László esküvő helyett börtönbe vetette a bajor uralkodót. Talán azért tette, mert meggondolta magát, és mégsem akarta egy esélytelen trónkövetelőhöz adni a lányát. Vagy azért, mert Ottó ellenségének, Ausztriai Albertnek akart szívességet tenni, és persze a váltságdíj sem jöhetett rosszul neki. Ottó mindenesetre gyanútlanul sétált bele a csapdába. Kán László lefoglalta a Szent Koronát, és csak akkor volt hajlandó visszaadni, amikor az egyház átkot mondott ki rá. Ugyanis 1310-ben újabb koronázásra gyűlt össze az ország népe. I. Károly kezdte meg uralkodását, aki később mind a Kőszegieknek, mind Kán Lászlónak letörte a szarvát. Ottó több hónapos rabság után, megsemmisülve, de legalább egészben kullogott vissza Bajorországba, és örökre elment a kedve attól, hogy még egyszer magyar földre lépjen.  

A dobogóra felállt a gúnyversek közé száműzött Ulászló, a részeges Vencel és a szerencsétlen Ottó. Az utókor mindhármukról egyformán lesajnálóan beszél, de persze van különbség az Ulászlóról terjesztett anekdoták, Vencel esztelen dorbézolása és Ottó ügyetlensége között.