Ha az elmúlt hetekben volt egy téma a magyar közvéleményben, amelyben (az elszigetelt vélemények ellenére) lehetségessé vált egy „vékony” konszenzus az ellenzéki és a kormánypárti politikai térfél között, az bizony Svédország járványkezelési stratégiája, pontosabban ennek a helytelensége és erkölcsi tarthatatlansága volt. Márpedig, ha egy erkölcsi kérdésben ki tud alakulni valamilyen konszenzus, akkor, talán az „őszödi beszéd” után kihirdetett erkölcsi válság is felengedőben van... na jó, erre azért nem fogadnék nagy összegben.

Főszerkesztőnk most arról ír: „Most svédezze ki magát mindenki, mert hamarosan mindannyian Svédország leszünk”.

Nem! – szólalt meg bennem a sosem tétlenkedő filozófus –, sem mi, sem más nem lehet Svédország, hiszen az erkölcsi döntések mindig konkrét kontextushoz, helyhez és időhöz kötődnek.

Svédország mostani viselkedése esetében talán nem is beszélhetünk erkölcsről, így nemhogy nem leszünk soha Svédország, de még csak nem is egy lapra tartozunk velük.

Először is, ha létezik egy alapdefiníciója az etikának akkor az így néz ki: az a tudás, amivel jót tehetünk, hiszen (itt Európában legalábbis) Szókratész óta tudjuk, hogy „a tudatlanság minden gonoszság forrása”. A kulturális-politikai evolúció ezután intézményesítette, azt, hogy ha egy döntési helyzetben nem áll rendelkezésünkre a megfelelő tudás, akkor hívőként a (kinek megfelelő) szentírásokhoz, nemhívőként etikai/morálfilozófiai elméletekhez fordulhatunk.

Márpedig Svédország nem tudhatta, hogy a nyájimmunitás létező tulajdonsága-e a SARS Cov-2 vírusnak, így azt sem tudhatta, hogy a „nyájimmunitás” mint cél jó stratégia-e. Mivel az erkölcs egy „a priori” (tapasztalat előtti) tudás, azaz nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozik, ezért már most kimondhatjuk, hogy a svédek gonosz döntést hoztak, de legalább azt, hogy

egy erkölcstelen társadalmi kísérletet folytatnak.
A hegesztőtanfolyamot túl korán abbahagyó, szociáldemokrata miniszterelnök által vezetett Svédország élesben teszteli a társadalommérnökök által előállított „nyílt társadalom” modellt (amitől már Václav Havel is hideglelést kapott, pdig abban az időben sokkal jobb híre volt, mint manapság); valószínűleg hasonló elképzelésből kiindulva, mint amikor menekülteket fogadtak be a társadalmi kohéziót semmibe vevő módon, ezáltal egyszerre rontva a helyiek életminőségét és az érkezők integrációs esélyeit. De az is lehet, hogy az integráció nem is érték ebben a „nyílt társadalomban” (a társadalmi távolságtartás nem kivétel, hanem megszokott vislekedés Svédországban), ahogyan az idősek élete sem az (egy Karolinska Institute-ból kiszivárgott feljegyzés szerint, legalábbis).

Mindenesetre, a menekültválsághoz képest itt a döntés következménye gyorsabban és pontosabban mérhető: két hónap alatt aranyaiban legalább tízszer annyian haltak meg a COVID-19 szövődményeiben, mint Magyarországon!

Másodsorban, pontosan a skandinávok kellene, hogy tudják: az ismeretlent legyőzni elsősorban alázattal és kockázatkerüléssel lehet (ami viszont nem fest jól a tévében). Száz éve a Déli-sark meghódítása jelentett olyan kihívást, mint ma egy új vírus legyőzése, és bár az izgalmasabb arc a romantikus hős brit Robert Scott volt (képes volt motoros szánnal és szibériai pónikkal nekivágni a hósivatagnak!), a Déli-sarkot mégis az ultrakonzervatív és ezért unalmas Roald Amundsen és csapata érte el először, akik, Scottékkal ellentétben,nem átallottak túlélni a kalandot. A piaci alapon ultraoptimizált nyugati kórházak esete a COVID-19-cel nem véletlenül ugrik be, de ezúttal Svédország nem tud (unalmas) pozitív hős lenni.

Az erkölcs – a legtöbb tulajdonságunkkal ellentétben – pontosan azért különböztet meg minket az állatoktól, mert, a szabadságunkhoz hasonlóan az inger és a reakció közötti térben helyezkedik el. Ha egy állathoz hasonlóan ösztönből, vagy előítéletesen reagálunk (döntünk) – a „nyájimmunitás” hipotézis tényként kezelése egy ismeretlen vírus esetében is egy ilyen előítélet –, akkor nem beszélhetünk erkölcsös, azaz humánus viselkedésről.

Ezért, amikor azzal érveltünk a drasztikus intézkedések mellett, hogy időt nyerjünk, tulajdonképpen

az egyedüli erkölcsileg védhető döntést hoztuk meg.
Mert mit nyerünk, ha időt nyerünk?

Elsősorban életet: nem mindegy az a kétezerrel több halott (elhunyt nagyszülő, szülő, barát, szomszéd), ami ez alatt a szűk két hónap alatt összegyűlt.

Másodsorban tudást nyerünk. Két hónap alatt értékes tapasztalatot gyújtott ezernyi virológus, epidemiológus, belgyógyász, sürgősségi orvos és asszisztens, amely tapasztalatnak egy része világszinten megosztható. Ezalatt élesben kellett és lehetett még kísérleti stádiumban levő gyógyszereket, kezeléseket procedúrákat kipróbálni,és ezáltal minden egyes nap többet tudunk meg arról, hogy miként lehet ezt a nyavalyát hatékonyabban kezelni, a halálozási és szövődményi arányt csökkenteni. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy minden egyes nap nagyobb esélyt ad egy új betegnek túlélni a betegséget, mint egy azelőttinek.

Harmadsorban biztonságot nyertünk azáltal, hogy van idő beszerezni a hiányzó eszközöket, berendezéseket, valamint felszabaditani és kiépíteni a szükséges kórházi kapacitásokat. Miközben éppen az elmúlt napokban azon dühöngött az ellenzéki nyilvánosság, hogy Orbán túlbiztosítja az egészségügyet, pontosan a lényeg nem jött le belőle: amikor nincs elég statisztikai adat, akkor az erkölcsileg leghelyesebb döntés a legrosszabb forgatókönyvvel számolni.

Már száz évvel ezelőtt is működött „fake news”, amikor a fentebb említett Amundsenből a média antihőst csinált...Nem szégyellett túlbiztosítani az expedíciót és ezáltal életben maradni, amikor az „igazi hősök” elvesztek az elemekkel folyatatott küzdelemben. Én már ezt a történetet „fogyasztottam” kisgyermekként.

Végül, de nem utolsósorban: nem csak az idősekért vállaltunk felelősséget, de a határon túli nemzetrészekért is, demonstrálva, hogy nem csak retorikai fordulat az idevonatkozó passzus az Alaptörvényben.

Én hiszek abban, hogy Magyarország, a meghozott rawlsiánus, de alapvetően keresztény „aranyszabály-alapú” (azt tedd az időseiddel, amit szeretnél, hogy veled is tennének”) döntéseivel nem hogy nem lesz soha Svédország, de sikeres alternatívája lesz bármilyen jövőbeli „társadalmi kísérletnek” – persze azzal a feltétellel, ha sikerül még az idén újraindítani a gazdaságot és beüzemelni a hibrid-digitális infrastruktúrát az elkövetkezendő években.

kép:maszol.hu